AZ ELÁTKOZOTT FÜ.

Megszégyenüléssel és köteles tisztelettel olvastam el azt a szigorú itéletet, melyet a Kaméliás hölgy nagynevű szerzője mondott ki ránk, balgatag, javíthatatlan dohányzókra. Ezt a kemény kritikát Tolsztoj Leó grófnak köszönhettük, a ki franczia nyelven könyvet adott ki Az alkohol és a dohány fogyasztóinak a megalázására. A könyvet még csak elviselték volna a dohány barátai, azzal vigasztalódva, hogy: „Ki olvas könyvet?!“… De azt a czikket, melyben Dumas fils ráduplázott a czipő-foltozó próféta dörgedelmeire, már elolvasta az egész világ. A Figaro eljár a czivilizált földrész minden tájékára; s a hol ez a világlap megjelenik, ott mindenütt sokat beszéltek erről az érdekes anathémáról. Annyi bizonyos, hogy mióta I. Jakab, a tudós angol király, megirta Misocapnos-át s mióta IV. Amurát karóba huzatta a tetten ért dohányzókat: azóta, ama sok megtámadtatás közül, melyben a dohány részesült, egy sem okozott nagyobb szenzácziót, mint a nagy orosz és a nagy franczia kirohanása. Tabago füvének minden időben voltak nagyszámu s konok ellenségei. Las Casas nem győzött eléggé álmélkodni a Columbus és a Cortez embereinek ostobaságán, a kik – minden igaz ok nélkül – jónak látták utánozni az indiánokat, s a szentnek mondott fű egy-egy göngyölegét a szájukba vették és meggyujtották. S alig kezdték füstölni az angolok a Sir Francis Drake legelső, Európába hozott dohányleveleit, már megjelent egy gúnyirat: Tabacco battered and the Pipe shattered, melyben az emberséges Josué Sylvester ugyancsak neki rohant a füstölés hóbortos divatjának. És kevéssel rá, hogy Nicot János, a nagy műveltségű diplomata, Medicis Katalin előtt a dohány gyógyító hatásairól tartott előadásokat (a királyné füvének egyéb jó tulajdonságait még nem ismerte): egész tudós tábor verődött össze, mely egyik kötetet a másik után produkálta, hogy a megtévesztett emberiséget a dohányzás káros következményeire figyelmeztesse. A félelmetesen tudományos Lepsius, Braun, Courtigi és Fagon mesterek egymás után bizonyítgatták, hogy a dohány kiszárítja a beleket, árt az agyvelőnek és megröviditi az életet. A dohány nem pusztult bele ebbe a sok támadásba, de ma épp annyi ellenséget számlál, mint hajdan. A mai támadók persze körülbelül ugyanazt mondják, mint a régiek. Depierris doktor szerint a dohány emésztési zavarokat, ideggyöngeségeket, szédüléseket okoz; árt a tüdőnek, a gyomornak, a szivnek, a szemnek, a halló érzéknek, az agyvelőnek, s különösen az emlékező képességnek. Beau doktor szerint a nyelvrákot a dohányzástól kapni. Millot doktor azt erősiti, hogy a mértéktelen dohányzás praedestinál az agylágyulásra. Johnston doktor szerint a pipázás megrázkódtatja az idegrendszert. Rouillard és Mérat doktorok úgy vélik, hogy a dohányzás hülyeséget idézhet elő. Szóval meglehet, hogy még a lábfájásoknak is a dohány az okozója. Mindez azonban nem akadályozza meg, hogy a Cubában gyártott 250 millió szivar el ne fogyjon, s a dohányzás ellen koronkint megeresztett filippikák nem igen csinálnak szenzácziót. Mert, úgy látszik, az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek festik; s a statisztika nem bizonyít a tudósok mellett. Az egészségi viszonyok legalább sehol sem sulyosbodnak a dohányzás terjedésének arányában; s az élettartam átlag-számát ez a gyilkos szokás nem kisebbítette. Ha tehát egy-egy új ember akad, a ki a dohányzás veszedelmével fenyegetőzik, az nem igen kelt föltünést, hacsak ama társaságban nem, mely a dohánynyal való visszaélés korlátozása czéljából alakult. De Dumas másféle nézőpontból kritizálja a dohányzást, s anathémáját, melyet akkor dörgött el, mikor Tolsztoj könyve sorra megszólaltatta a dohányzás valamennyi ellenségét, éppen ez teszi érdekessé.

Mert hogy a Kaméliás hölgy szerzője mindig kártékonynak és veszedelmesnek tartotta a füstölés örömét, ez már korábban is ismeretes volt. A mikor „a dohánynyal üzött visszaélések korlátozására“ alakult társaság megszavaztatta a dohányzásról Francziaország összes jelentékeny iróit, ezek közül egynek a szavazata sem volt oly lesujtó a vega-kra (a cubai nagy dohányültetvényekre), mint éppen a Dumas fils-é. A Livre des fumeurs feljegyezte az összes meginterviewoltak nyilatkozatait. S ezekből kiderül, hogy a franczia irodalom kitünőségeinek igen nagy többsége halálos ellensége volt a dohányzásnak. Jules Sandeau-t kivéve, a ki azt tartotta, hogy minden férfi a ki nem dohányzik, tökéletlen ember, nem is igen találkozott franczia iró, a ki Villar y Villar-nak meg Carjaval-nak valami nagy barátja lett volna. A régebbiek közül csak Théophile Gautier volt még a dohány pártján. Az ujabbak között meg mindössze három nagy iró akadt, a kik dohányzóknak vallják magukat, s a kik úgy nyilatkoznak, hogy eddig még nem volt okuk megbánni ily módon elkövetett vétkeiket. Ellenben rendkivül sokan vannak közöttük, a kik soha se vettek szájukba még csak egy czigarettát se s még többen, akik valaha nagy dohányosok voltak, de életük utolsó éveiben keservesen megbánták, hogy Havannára csak rá is gondoltak. Feuillet, Augier nem győztek eleget panaszkodni, hogy mennyit kell szenvedniök, a miért egykor oly istentelenül füstöltek. Edmond de Goncourt elbeszéli, mekkora migraine-jei, mily sűrű szédülései, s mit én tudom, minő bajai vannak, s mindez csak azért, mert fiatal korában úgy csibukolt, mint egy török. Ezek a mea culpá-k tele vannak átkokkal, melyeket az idézett jelesek csőstül zúdítanak rá a mérges, ördögi fűre. Ah, édes a szívása, de keserű az utóize a gonosz Villar y Villar-nak! Pedig tán nem a szivar gonosz, hanem az öregség. Ezek a panaszkodók, a „szánom-bánom“ kijelentői, mind egy szálig öreg emberek. S bizony a vénség soha se rózsás, jőjjön viharos vagy jőjjön kristálytiszta multra.

Azok persze, a kiket a hosszú czimű egyesület megszavaztatott, mindannyian csak higiénikus nézőpontból kritizálták a dohányzást, Dumas fils-szel, a havannák legintranzigensebb ellenségével egyetemben. De ezekben a nyilatkozatokban nem volt semmi nevezetes. Hogy a dohányzás, mihelyt szenvedélylyé válik, kártékony lehet, mint minden szenvedély, s hogy a mértéktelen füstölés előidézheti az összes felsorolt funkczionális zavarokat, azzal, ilyen illusztris emberek bizonygatása nélkül is, tisztában lehetett a világ. Valamint tisztában lehetett azzal is, hogy a sötét képek, melyeket az említett tudós doktorok a dohányzás káros hatásairól festettek, meglehetősen túlzottak. Mert hisz, ha tökéletesen igazuk volna, háromszáz esztendő óta már kipusztult volna a világ. És ellenkezőleg, csak a dohányföldek pusztultak ki. Mert például az az első rangu minőségü dohány, melyből az igazi, primae classis, nemes aromáju havanna készült, ma nem létezik többé. Ennek a dohánynak csak egy talaja volt: a Vuelta-Abajo, Cuba szigetének alsó völgye. (Cuba szigete két nagy, dohány-ültetvényekkel teli völgyből áll; ezek közül az alsóbbikban terem a „havanna.“) A Vuelta-Abajo azonban már nem az, a mi volt például a negyvenes években, a mikor egy év alatt másfél milliárd remek szivart ekszpediált Európába. A rablógazdálkodás a meddőség veszedelmébe juttatta. A föld kimerült; s hogy mégis teremjen, guanóval kellett megbrownséquard-ozni. Azóta a vuelta-abajoi dohánynak nincs meg a régi, nemes aromája. Ki lehet számítani, hogy nem sokára egyáltalán nem lesz havanna, s a mint ma az igazi Château-d’Yquem-et csak fejedelmek isszák, azt a szivart, a melyet mi még megkapunk hetvenöt krajczárért, a jövő századokban már csak az akkori Rothschildok fogják színi. Ha ugyan akkorára a dohányzás végkép ki nem fog menni a divatból. És ez nem lehetetlen. Végre is, ki tudja, nem jön-e utánunk néhány olyan generáczió, melyben a közönséges ember is – mint mostanában csak a kivételek, egy Dumas fils vagy egy Tolsztoj – levonja theoriáiból a végső konzekvencziákat, s a Dumas fils-éhoz hasonló ethikai elvek alapján haladva, le fogja vetkőzni a dohányzás immorális szokását?! Ez a most még beláthatatlan morális fejlődés attól az időtől datálódnék, amikor a Kaméliás hölgy szerzője épp úgy, mint Tolsztoj, ethikai nézőpontból mondta ki anathémáját a dohányzás bestiális szokására, – mely annál ostobább, mert nem is ösztönszerü, – hogy legalább egy perczre késleltetni igyekezzék a planéta morális öngyilkosságát.

*

A Tolsztoj gróf és a Dumas fils álláspontja között nagy a különbség. Az orosz apostol, aki fanatikusa a tulajdon vallásának, kárhoztatja a bor és a dohány élvezetét, a mint kárhoztat minden élvezetet, mert hisz az ő hiveinek csak egy öröm adatott: az aszkézis, a lemondás, a rezignáczió. Igazán sajátságos ez az ultra-modern iró és az ő ájtatos iskolája. Próféta és hivek között nagyobb ellentétet aligha produkált még az emberiség tarka története, mint a minő Tolsztoj grófot választja el bálványozóitól. A világban mintha megujhodnék az alexandriai iskola léha skepticzizmusa, mintha ujra élnők a mohó, a sietve élő, a ridegen raczionalista epikureizmus korszakát, a szellem arisztokratább, mint valaha: s ebben a környezetben megjelenik egy szőrcsuhás és mezitlábas alak, a ki a legmélységesebb és legmisztikusabb hitnek csinál propagandát, a ki az abnegácziót, a nélkülözést, a test sanyargatását és a lelkialázatosságot hirdeti, s környezete, melytől pedig oly idegen, mintha a Sziriusz lakója volna, töri magát, hogy lábához térdelhessen s áldását kérhesse. Meglehet ugyan, hogy prófétáját éppen azért fogadja ilyen tisztességtudással, mert ez a próféta egészen más ember, mint ő maga (az alexandriai dilettánsok is szivesen látták bankettjeiken, filozofáló estélyeiken, a libiai sivatag fanatikus anachoretáit), de végre is, konstatálhatjuk, hogy a mi profétánk és más fából faragott hivei tökéletesen megértik egymást. Mik azok a mozgató erők, melyek a mi világunkat a lázas cselekvésnek pihenés nélkül való, örök Vitus-tánczára kényszeritik? A szerelem, az ambiczió, a pénz, a müvészet. És Remete Leó az egész világ tapsai közt ront neki a szerelemnek, a mely érzéki; a müvészetnek, mely gőgös és profán; a pénznek, mely kereskedik és az ambicziónak, mely mások hulláin gázol. De ime, cselekvéseinknek volna még egy igen fontos rugója; és Tolsztoj gróf erre is rákeriti a sort. Ez a rugó: a sok apró kényelmi élvezet, mely külön-külön mind egy-egy nagy fejezet ennek a falánk, nagy czélokat nem ismerő s csak a fizikai jólétre törekvő kornak. Ilyen nagy fejezetek a bor, a dohány, a kártya. Tolsztoj gróf mindenekelőtt csak a bort és a dohányt pellengérezte ki, de később alkalmasint a játékra is rákerült volna a sor. A kezdet mindenesetre sokat igért. Tolsztoj gróf nem csak azért haragudott a borra és a dohányra, mert élvezetek, – s az ő szemében semmiféle élvezet nem találhatott kegyelmet – hanem főkép azért, mert a nagy bünök leghatalmasabb stimulánsait látta bennök. S szerinte a borivó és a dohányos praemeditáczióval használja ezeket a stimulánsokat, vagyis nem annyira magáért a hitvány élvezetért iszik és füstöl, hanem a czélból, hogy könnyebben elhatározza magát a rosszra, hogy tultegye magát lelke jobbik részének skrupulusain, hogy hamarább megalkudjék lelkiismeretével stb. stb. A Kaméliás hölgy szerzője tagadja a praemeditácziót s a nagy különbség az ő s a Tolsztoj álláspontja között abban van, hogy ő legalább rosszhiszemüséget nem vet a vétkező szemére. De ő is, mintha kétségtelennek tartaná a dohány ernyesztő, depraváló, kábitó hatását.

Megvallom, nem tudtam komolyan venni az orosz apostol tanitása nyomán felhangzó lelkesedést, sőt voltak óráim, mikor hajlandó voltam kételkedni az ő földek és vizek felett lebegő nagy komolyságában is. Mert szemetszurt, hogy ez a vallás-alapitó épp annyit beszéltetett a czipőfoltozásairól, mint a mennyit Cora Pearl beszéltetett a fürdőszobájáról s bármennyire csodálatos is a nagy szelleme, meg kellett adni azt is, hogy ennek az anakorétának a kiadói nagyon jól értettek a reklámcsináláshoz. C’est un malin! – mondták volna róla a francziák, ha nem lettek volna annyira beléhabarodva. S azért nem ütközöm meg azon sem, hogy ilyen megriasztó itéletet mondott rólunk, szegény dohányosokról. A praemeditáczióval ugyan elhajitotta egy kissé a sulykot, de mindez ám hadd növelje eredetiségének a varázsát.

Hanem hogy Dumas fils – ez a páratlanul luczidus, bátor fej – a ki megszokta „levonni a theoriákból a végső következtetéseket“, ha nem is ilyen szigorral, de tán még nagyobb szánakozással itélt rólunk, bünben tévelygőkről s szerencsétlenekről, ez már gondolkozóba ejt egy kissé.

*

Csak egy kis füstről van szó; de Dumas fils nagy feneket kerit a dolognak.

„A természet – igy szól – kissé szégyenkezve, hogy pusztán a maga érdekében s egy olyan gyönge, fegyvertelen, minden testi-lelki nyomoruságnak kitett lényt formált, mint az ember, azt hihette, hogy némi kárpótlással tartozik neki s kompenzáczióképen a bort és a dohányt rendelte neki, két triviális és hozzá méltó élvezetet. Ugy látszik, azért adott neki ilyen banális, vigasztaló szereket, hogy megértesse vele, milyen hitvány remédiumokra méltók összes bajai, nyomoruságai és fájdalmai…“

„Pedig az, hogy mily csekély érdeklődéssel viseltetünk mások bajai és szerencsétlenségei iránt, már maga is fölvilágosithat bennünket arról, hogy mily keveset nyom a latban az egész emberi nem nyomorusága a természet előtt. Ha közömbösek vagyunk azok sorsa iránt, a kikkel együtt járjuk át ezt a siralom-völgyet, noha ugy illenék, hogy ez a közös sors szolidárisakká tegyen bennünket, ha néha közömbösek vagyunk a legközelebbről hozzánk tartozók sorsa iránt is: mért ne volna a természet milliomszor közömbösebb egész nyájunk irányában, ő, a ki tudja, hogy honnan jövünk és hová megyünk, a mit mi nem tudunk?…“

„Még igazán szép volt a természettől, – folytatja tovább – hogy ennek a gyatra emberiségnek olyan vigasztalókat adott, mint a bor és a dohány. Különb vigasztalókat igazán nem érdemeltünk; s azokból az élvezetekből, melyeket okoznak, láthatjuk, hogy már régóta mily kétségbeesésnek adtuk volna át magunkat, ha még ezek a vigasztalóink sem volnának…“

Látnivaló tehát, hogy a borban és a dohányban csak kábitó szereket lát, melyeknek az élvezetét meg se tudná érteni, ha nem volnának felejteni való bajaink és nyomoruságaink.

De belátja, hogy e „vigasztalókról“ az emberiség nem mond le egykönnyen:

„Remélhetjük-e, hogy ha álmaink megvalósulnak s az emberiség fokozatosan fejlődni, tökéletesedni, mondjuk: javulni fog, lemond majd a borról és dohányról? Szó se lehet róla. Összes czikkeink, a mértékletességi egyletek stb. mind nem érnek el semmit. Még a fillokszéra se használ. Soha se csináltak annyi bort, mint azóta, hogy a szőlőtőke nem terem és soha sem szivaroztak annyit, mint azóta, hogy a közönséges szivarok szíhatatlanok, a jó szivarokat pedig aranynyal kell megfizetni…“

„A bajnak mélyebb oka van, mint a fogyasztók ostobasága s az adót kivető közgazdák zsenialitása. A dolog ugy áll, hogy az ember kezd belefáradni a létbe, kezdi bátorságát veszteni az élettől, kezd nem érdeklődni rendeltetése iránt. Látja, hogy ez az egész história mindig ugyanaz s hiszi, hogy mindig, végnélkül és haszontalanul ugyanaz lesz. A száz meg száz század óta, a mióta él, semmit se tudott meg arról, hogy honnan jön; az ezer meg ezer századon át, melyekben még élnie kell, nem látja a czélt, a mely felé megy; mint a föld, melyen lakik, mindig egy körben forog, a nélkül, hogy előre haladna… Hát az egyéniségével, szóval azzal, a mi leginkább érdekli, hogy áll a dolog? Mindig ugyanabban a tudatlanságban sinlődik s mindig ugyanama nyugtalanságok közt hánykolódik…“

„A természet kizsákmányolja, érzékei kijátszszák, álmai megtévesztik, a vallásai megcsalják, a filozófiái tévutra vezetik, a politikusok befonják, nem tudja többé, miben és kiben higyjen s ezen közben nagy morális és szocziális problémák jelentkeznek előtte, melyek soha sem hagynak nyugtot neki. Természetesen csak egy gondolata van: menekülni e problémák elől és elkábulni…“

„A kikerülhetetlen haláltól való rettegés elfogja, hatalmába ejti és szorongatja. Ettől a szörnyü haláltól már csak néhány év választja el. Mit csináljon ezekben az utolsó években, melyek oly gyorsan elmulnak? Mérlegelni kezdi az élet összes dolgait szemben a halál fatális szükségszerüségével: s minden üresnek, hívságosnak és létjogosultság nélkül valónak tünik fel előtte. Mulandósága megalázza és kétségbe ejti. S ha nincs valami nagy ideálja, mint a vallási illuzió, a tudomány iránti rajongás, a müvészi ambiczió vagy a jótékonysági szenvedély, ha nincs meg benne egy se a lélek e részegségei közül: visszaereszkedik ösztöneibe, napról-napra kezd élni, s a közvetlen, alacsony, de bizonyos szenzácziókhoz folyamodik. Talán meg fogják ölni, de hát mi az, a mi nem öli meg? És minthogy okvetetlenül meg kell halnia, mert bárminő utat válaszszon, minden ut a halálba vezet, jobb vigan jutni el odáig, s mit tesz az, hogy egy kicsit korábban, vagy egy kicsit későbben? Ki tudja, nem volna-e jobb: egy kicsit korábban, ki tudja, nem volna-e jobb: mindjárt?…“

„… Tehát: éljen a bor, éljen a dohány!… Ezek se adják meg a tökéletes jólétet, a teljes feledést, de a gondolat elzsibbad és ez is valami… Mert az ember az állatot irigyli, mely minderre nem gondol… Arról van szó, hogy az ember elérje az állatok relativ, de elégséges boldogságát, kikerülve a farkas-szemnézést a végzet nagy problémájával, melyet a természet a gondolkodó teremtmény szerencsétlen privilégiumává tett…“

„Ha közelebbről nézik a dolgot, ebben már van valami az öngyilkosságból…“

„Némi ellentmondással, mely különben csak látszólagos, ugyanaz az ember, a ki kétségbe esett, hogy még csak oly kevés ideig élhet, s a ki elfáradt belé, hogy már annyi ideig élt, megkivánja a tökéletes megsemmisülés állapotát, s a fél-halálban, melyet provokál, s melyben mindennap édeleg, kezdi ugy találni, hogy a tökéletes megsemmisülés állapotában, a végső közömbösségben, lehet valami igen jó…“

„Csak ritkán van annyi bátorsága, hogy egyszerre számoljon le az élettel, annyira rabjává lett organizmusának, de passzióval öli el magában, szép csöndesen, de biztosan, azt a két ellenséget, melyeket mindenütt magával hordott, s melyektől annyit kellett szenvednie: eszét és lelkiismeretét. Mig végre megvalósíthatja álmát, s ugy hal meg, a mint született, a nélkül, hogy tudná, mi történik vele…“

*

Leejtem a Figaro-t, s előveszem füstölgő karcsú Clay-met. Belenézek barátságos parázsába, mintha egy jóbarát szemébe néznék, a kivel együtt kaptunk ki. És beszédbe ereszkedem vele az éjszakában. Tehát – oh, karcsu kis Clay! – nem volnál egyéb, mint kábitó szere egy megrémült embernek, a ki fél a léttől és retteg a haláltól?!! Nem volnál egyéb, mint egy butitó szer, mely álomba ringatja az ember jobbik részét?!! Nem volnál egyéb, mint egy göngyöleg a boszorkányok sorvasztó füvéből, mely elöli az emberben a lelkiismeretet, az értelmet, az életkedvet, és a küzdelemre való képességet?!! Az ördög hitte volna, karcsu kis Clay, hogy ily gonosz fajzat vagy!… De nem. Kételkedésem elcsitul, ha szelid szép parázsodba tekintek. Ez az enyhe, szerény kis fény itt az arczom előtt arra biztat, hogy ne hajtsam le még a fejem buta álomra, hanem virrasszak tovább, s őröljem le ama másik ember részét is, a ki helyett szintén dolgoznom kell. Parázsod azt beszéli nekem, hogy a haláltól nincs mit rettegni, hogy az élet csak egy égési folyamat, melytől nincs mit irtózni, hogy a lét, melynek a titkát nem tudjuk, de melynek a titkát keresnünk – mindig űz valami, csak egy nagy kötelesség, hogy az élvezetek nem a pokol csábjai, hanem istenek adományai, mert képessé tesznek a munkára, mint a hogy az éjszaka erősit a nappalra, hogy ez a kötelesség, melyet magunkban ismerünk, ámbár rejtélyes, olyan valóságos, mint az anyag maga, s hogy a külső világ ernyesztő hatásaival szemben nincs más segitségünk, mint a vigasztalásunkra rendelt apró élvezetek. És te, karcsu kis Clay, a ki biztató barátom vagy a magányosságban, a ki csillapitasz, mikor az izgatottság már csaknem hatalmába ejt, a ki vigasztalsz, erősitesz, mikor a gond környékez, a ki tanácsot adsz, mikor töprenkedem, a ki megcsillantatod előttem piros jelződet, mikor a fáradt elme már-már álomba merül: még sem volnál egyéb, mint pokol fajzatja?!! Nem, nem. A kaméliás hölgy szerzője ez egyszer nagyon is elvetette a sulykot. Nem volt szivar a szájában, mikor megirta a czikkét.

(1891.)