BÖJTI PRÉDIKÁCZIÓ.

– Nőknek, a kik már nem járnak templomba. –

Legyünk őszinték, ez a szó: „hamvazó“, ma már semmit se jelent.

Nem szakítottunk ugyan végkép a fensőbb hatalmakkal. Az ember mégse tudhatja, mi történhetik oda át. Hátha mégis…?! A gyakorlatiasság emberének le kellett számolnia ezzel a nehezen képzelhető esettel is. Hogy a legvégső pillanatban meglepetésnek ne legyünk kitéve, az utolsó egérutat, mely talán az üdvösség forrásánál végződik, nem adtuk fel, noha bizony a fő-bemenet felé, a hol a kulcsos kétkedőnek kell őrt állnia, nem igen igyekszünk. A török sorsjegyektől már nem sokat várunk, de azért megtartjuk őket: sok helyet ugy se foglalnak el. Azonképen Kempis Tamást se dobtuk ki a könyvtárunkból: elfér ott. S ezt a megalkuvást a „hátha mégis“-sel ugy hivjuk, hogy: „vallásszabadság“.

De az, ami odaát történhetik, olyan bizonytalan, olyan légies, olyan pókháló-szövetszerű, hogy valami nagyon nem erőltetjük meg magunkat érte. Olyanformán vagyunk az égi hatalmakkal, mint a boliviai köztársasággal. Ezzel a kitünő respublikával rendkivül barátságos viszonyban élünk, a mely jó viszonyt adandó alkalommal ünnepiesen kinyilatkoztatni is készek vagyunk; de az ilyen ünnepi alkalmakon kivül nem sokat gondolunk Boliviára. Egy kicsit messze van Bolivia.

Azt tartjuk, elég szép tőlünk, hogy ama másik hatalmasság értékeit akkor kezdjük tanulmányozni, mikor immáron rá kell fanyalodnunk a nagy utazásra; de hogy a futó időből, a mely készpénz, minden háromszázhatvanötödik napot ennek a szigorú hatalmasságnak szentelünk, az már tán sok is volna. Hiszen ha majd csakugyan le kell számolnunk vele, futni fogja a végtelenségből. A vigasság napjai ugyis olyan kurták, mért vegyünk el belőlük akár csak egyet is arra, hogy flagelláljuk magunkat?

Mindegy, ezt az egy napot még csak feláldoznók a lehetségesnek, ugyis sok napunk telik el lehetetlen dolgokkal. De negyvenet?! Mert a hamvazónak csak ugy van értelme, ha bevezetés. Ha negyven uj hamvazó következik utána, megszakítás nélkül. Egy napot kieszközölne tőlünk a szánom-bánomnak az oldalfájás is, ehhez nem kell semmi földfeletti instigatió. Negyvenre azonban a földfelettiek is hiába buzdítanak.

S bizony kegyes lelkek, valjuk be, a hamvazó nekünk csak pihenő nap.

A „Don Caesar de Bazan“ czímű franczia darabban látunk egy elkallódott, kopott nemes-embert, a ki, mialatt a feje fölött ítélkeznek, nagyban mulat a börtönében. Iszik és danol a czimboráival. Egyszerre dobpergés hallatszik. Ez a dobpergés az ő halálítélete. A dal elhallgat, a pohár félúton marad, s a Don Caesar arcza kissé fakóra válik. De azért a don nem ijed meg az ő árnyékától, attól az árnyéktól, a ki ő egy óra mulva lesz. „Második vers!“ – kiáltja, s ujra cseng a pohár, ujra szól a dal.

Oh, kegyes lelkek, ez a pillanatnyi dobpergés a mi hamvazónk. Farsangolunk előtte és farsangolunk utána.

Mi nékünk a hamvazó csak az a pihenő nap, a melyen megcsinálhatjuk a tervét a jövendő napok mulatságainak. Az a szünet, mikor friss erőt gyüjtünk a második farsangra. Ezen a második farsangon ugyan a souper-csárdás rövidebb egy félórával, mint a nagy farsangon, s nincsenek álarczos bálok, csak komolyabb jelmez-estélyek, de oh Kempis Tamás, te ezen a második farsangon is érintetlenül heversz könyvtárunk legeslegalsó polczán, báli czipők alatt, melyeken még ott van a multkori mulatság pora.

Kegyes dámák, a kik eddig is a szegényekért mulattatok, ezután is a szegényekért fogtok tánczolni, nem vetem a szemetekre, hogy így van és nincs máskép. Annál kevésbbé, mert elmult és jövő mulatástok puszta jótékonyság. De kérdem, ha már csak egy a piheno napunk, miért ne adnók ezt a napot egészen a bőjti mulatságok programmjának? Nem volna-e jó, ennek a napnak egy pár óráját arra használnunk, hogy nyilván megvalljuk bocsánandó vétkeinket? Csak a bocsánandókat. A nagyokról úgy se tudunk tenni. „Naturam si furca…“ biz az „redibit“. De a bocsánandókat, nyilvános penitenczia segítségével, le lehet vetkeznünk. Gyónjatok meg!

Gyónjátok meg bocsánandó bűnötöket, ti tisztes asszonyok, a kik, hogy megismerjétek a mulatságok ama legszemtelenebbikét, melyet álarczos bálnak neveznek, nem rösteltek közébe keveredni azok seregének, a kiket az udvarias japáni „mosolyárus lányok“-nak nevez. Gyónjátok meg bocsánandó bűnötöket ti jóravaló polgárasszonyok, a kik a körbeli estélyek után elkiséritek tunya férjeiteket a semmi örömet nem nyujtó kávéházba, csupán azért, mert ez a hely nem a ti számotokra való, s ezért uj, ismeretlen és kivánatos. Gyónjátok meg, kedves hajadonok, hogy arczképeiteket, mely báli ruhátokban ábrázol, puszta hivságosságból ki engeditek rakni az optikus üzletek kirakataiba, a nyilvánosság alakjai közé, hogy a sétáló idegen összetéveszszen benneteket azokkal a hölgyekkel, a kiknek a képeit ezer számra sokszorosítják, öregek és serdületlenek gyönyörüségére. Gyónjátok meg!

Mert rendeltetéstek az, hogy illuziókat adjatok a szegény küzködő férfinemnek és bizony vékeztek, mikor ennek a rendeltetésnek ellene dolgoztok. Bocsánandó a bűnötök, de bűn, ha nem adtok egyéb illuziót, mint a mennyit az illuzion-ruha igérget. Gyónjátok meg!

(1890.)