BÁLOZÁS.

Vizkereszttől hamvazóig sorra járom a bálokat, nem aludva át semmiféle tánczos éjszakát, még az olyat sem, mikor csak a bölcsészek mulatnak. A leányok, akiknek oldalán az első keringőket jártam, rég elhagyták pártájukat, ki a menyasszonyi fátyolért, ki a szemfedőért; nem tánczolnak többé csillárok alatt, czigánymuzsikára, hanem a lámpák enyhe fénye mellett, gyermek-bálban, kezdetleges zenére, – vagy holdvilágos éjben, zárda-romok omladékain, Szent Katarina körül, mennyei harmoniára. A szép asszonyok pedig, akiknek négyes közben első együgyüségeimet dadogtam el („áldott legyen a nap, a hónap, év!…“), nem mutatkoznak többé a redouteban, meghallgatni az ifjabb nemzedék ősrégi balgaságait… hanem ha úgy véletlenül találkozunk, vitatkoznak velem, kegyesen elfelejtve egykori botorságaimat. Vagy hogyha mégis megjelennek a csarnokban, mely a női öltözőhez vezet, s melyet talán a sóhajok pitvarának kellene mondani: gyöngéd, karcsú, lenge lényeket kisérnek, akik hozzájuk nem a lengeségükben hasonlatosak s akik vonásról-vonásra, ízről-ízre olyanok, mint egykor ők voltak, de azért mégsem ők… oh, nem ők! A hajdani hatalmasok, akik a parketten kormányoztak, most már valahol a vidéken csendőröknek kiáltják a vezénylő szót: „Urak jobbra!“; helyökbe új emberek léptek. A szó szoros értelmében új emberek; tavaly, harmad éve még nem igen vevődtek emberszámba. Mintha csak tegnap lett volna, mikor egyiküknek-másikuknak fölfedtem egyet-mást a mi végzetű igék titkaiból. És látom az arczukról, hogy édes-keveset tudnak polimétisz Odüsszeüsz-ről, és hogy átkozottul keveset törődnek a nevezett polimétisz Odüsszeüszszel; már csak Kirke iránt érdeklődnek, a tapasztalatlanok! Uj, idegen népség mindenütt; s az ismeretlen arczok némaságából kiolvasom, hogy: „Mit keressz itt, nem illesz már közénk!“

S azért mindegyre járom a báljaikat. Nem keresek sem mulatságot, sem izgalmat, sem feleséget, sem hozományt, – mégis beállitok mindig, önkéntelen. Amint hogy újra fölkeresünk ismert tájékokat czél nélkül, s újra elolvasunk ismert könyveket ok nélkül, egyedül avégből, hogy mesterségesen idézzünk vissza valamicskét régi benyomásainkból. Tudjuk, hogy a tájékot, a könyvet nem fogjuk többé oly kedvesnek találni, amilyennek régente tetszett, – nem mintha megváltoztak volna, de mert meggyöngült a szemünk, – és mégis föl-fölkeressük egy-egy passage-ért, melynek rejteke őrzi valamelyik parányi, magunkkal nem hordott emlékünket. És aztán, van bennünk egy megvénült ördög, aki szeret moralizálni a másik rovására, a magunkéhoz hasonló esetekben. Szívesebben firtatjuk az ismerős hibákat, mint amelyek idegenek tőlünk. És mivel kevesen voltak kifogástalanok a mulatságban, sokan vagyunk, akik érdeklődünk ama balgaságok iránt, amelyeket mulatság közben szoktak elkövetni. Hátha még képesek vagyunk hinni, hogy utódaink túltesznek rajtunk a hibákban! Pedig, úgy gondolom, a mai legényekhez képest a régebbi mulatók valóságos rokokó-urak voltak. Ezt a tapasztalatot hozza haza az ember minden ujabb farsangról, amelyet végigrobotolt, miközben régi impressziókat keresgél.

*

Saint-Simon, a nagy pletyka, (vagy: „a pletyka nagy ember“, ha így jobban tetszik), azt írja Conti herczegről, hogy az inasa és a vargája előtt is pose-olt, mert még nekik is tetszeni akart. Csekélységemmel szemben, ugyanezt a malicziát engedte meg magának egyik Pyladesem, (csak a jó barátok tudnak efféle édességeket mondani), kifejezve vélekedését, hogy talán a redoute szolgáinak akarok feltünni, mikor pénzen vett belépő jegygyel állítok be egyik bálba a másik után. Kifejtette, hogy viseletemet többnek tartja közönséges különczködésnél (meg kellett értenem: a „hóbort“ szócskát hallgatta el), ajánlotta, hogy fékezzem magamban a feltünés viszketegét, s megmagyarázta, hogy embereknek, akik nem találtak fel csalhatatlan hatású pasztillákat a köhögés ellen, akik nem költekezhetnek amerikai örökségek számlájára, épp olyan kevéssé illik báli jegyekre költekezni, mint ahogy nem illik diurnistának fiákkeren járni. (A példázat, úgy látszik, homályos czélzást foglal magában arra a kis parazita állatra, amely természettudósok megfigyelése szerint köhögni erőlködik.) Mikor csak jó vidékiek követnek el hasonló esztelenségeket! Mikor a legjobb körökhöz tartozó urak sem fizetnek! Mert hisz az ember vagy bálrendező, vagy ismerőse valamelyik bálrendezőnek, s ehhez képest tudja, hogy mi az a „csere-viszony“? A csere-viszony tudniillik az a valami, amely megengedi, hogy jól nevelt fiatal urak végig mulassák a farsangot egy hitvány maravédi fizetsége nélkül.

Az ember nem is hinné, mi által emlékezteti felebarátait az elmés, nemes Don Quijotera! Bizony, nem sejtettem volna, hogy ezért is meg fognak szólni. De, ha így van, – kik fizetik akkor a vigasság költségeit? Kik töltik meg a jótékony egyesületek alamizsnára éhes pénztárát? Kik kötelezik le apró ajándékokkal a házi gazdát, aki szíves vendégszeretettel tárja fel termeit? Ki honorálja azt a tekintélyes zeneigazgató urat, aki oly előkelő, mint egy diplomata, de aki pénzkérdésekben olyan kicsinyes, mint egy – czigány? Ki küldi a billet doux-kat a gáztársulatnak? Ki öltözteti a porticusban díszelkedő papagály urat, akinek derült színekben ékes egyenruhája oly kedves tápot ád a mulatók aesthetikai érzékének? Talán az, aki a völgyek liliomait ruházza? Kik adják meg a mulatság árát?

Úgy látszik: a hölgyek, minthogy csak ők és a főherczegek „világítanak“. (Tudvalevőleg ennek a francziás szólamnak mély jelentősége van.) A „legjobb körökhöz tartozó“ fiatal urak a hölgyek költségén mulatnak, akik – szerencsére – szintén a legjobb körökhöz tartoznak. Ami különben nagyon méltányos: fösvény papák és kiállhatatlan férjek wertheimjából teszik. Aztán meg úgy sem érzik meg; minthogy a toalettért ki kell adniok annyit, a mennyibe egy népiskola kerül, fel sem veszik ezt a csekélységet. És ha áldozhatnak a keztyüjökért, melyet holnap elhajítanak, miért ne fizethetnének a tánczosukért, a kiről álmodni fognak éjszakákon át?

*

Ismertem egy európai hirű tanárt, a ki minden második előadását ezzel a bevezetéssel kezdte: „A szóban forgó nemben háromféle osztályt kell megkülönböztetnünk: a-t, b-t, és c-t; ezeken kivül azonban meg kell különböztetnünk többféle, egyéb osztályokat is“. Ezzel a pontos, s egyszersmind kifogástalan felosztással mutattam be a mi báli fiatalságunkat egy derék idegennek, a ki Konstantinápolyból Párisba utazóban negyvennyolcz órát töltött nálunk, s elhatározta, hogy négyszáznyolczvan lapos könyvet ír a Rezgő csárdás országáról. (Följegyzem neki a czímet, valahogy el ne felejtse.)

– A mi Céladon-jaink három osztályba sorozhatók. Első osztály: a kik nem tánczolnak, második: a kik csak tánczolnak; harmadik: a kik tánczolnak is, nem is. De vannak másfélék is.

Megértette. Ő is hallgatta valaha a kitünő Franck-ot.

– Nézze, előttünk egy tipus. Látja azt az urat, a ki ott az oszlophoz támaszkodik? Ne féltse, nem fogja fejét a mellére ejteni, a gallér szilárdan, egyenesen tartja a nyakát. Ez nem tánczol soha; ha megpróbálkoznék, elvinné az ördög, mint az „Ünneprontók“-at. Csak a hiusága hozta el ide. Tudja, hogy a „nagyvilági emberek, a kik sokáig éltek oly atmosphaerában, hol az elegáns szenvedélyek megszokottak, valamely különös, melancholiát kifejező pillantással tudnak nézni a lányokra és sajátságos, megzavaró módon tudnak elejteni egy jelentéktelen bókot“, – meg van győződve, hogy rendelkezik ezzel az adománynyal, – s kétségtelennek tartja, hogy a modor, melyet mutogatni jött, jól áll neki. Nem felejti el, hogy az előkelőségnek az a máza, a mely viharos mult maradványának tünik fel (s a melyet Flaubert említ), hatással van a naivabb lányokra s azokra a nőkre, a kik elégedetlenek a környezetükkel. Nem tervel ugyan hódításokat: túl van rajta; hanem egy-egy nedves tekintet kellemesen fogja csiklandozni a hiúságát. Különben: kezelő tiszt egyik miniszteriumban.

Odább egy pár, a mely „nagy port ver föl“, a másik tipusra irányozza figyelmünket. Emez már annyi buzgalommal, oly lelkiismeretesen tánczol, mint azok a hadnagyok, a kiket az ezredes parancsa rendelt a bálba, hogy a kapitány-kisasszonyok ülve ne maradjanak. Tánczol szünet nélkül, mint a hogy pihenést nem ismerve dolgozik a bankjában reggeltől estig. Nem téveszti szem elől, hogy Ádámnak az mondatott: „Verejtékkel keresd meg a kenyeredet és a feleséged hozományát“! Nem tudjuk tisztán kivenni: a bácskai csárdást járja-e, vagy szent Vitus tánczát? Különben a kettő között csak halvány árnyalatkülönbségek vannak. Mozog minden íze ama kétféle forgásrendszer szerint, a melynek törvénye szerint mozognak a bolygók, a maguk tengelye, meg a nap körül. Nem lehet nossz néven venni, hogy e nagy munka fáradalmai közben, mintegy kárpótlásul, apró indiscretiókat enged meg magának tánczosnőjével szemben, hisz annyira „szemtől szemben“ vannak! Az ember csakugyan nem gondolná, hogy mindez az oltárnál fog végződni.

Tovább megyünk, s együtt találjuk azt az osztályt, mely tánczol is, nem is, folyton változó, de mindig erős phalanxban. Ezek olyan urak, a kik készek mindenféle tumultusban részt venni, s lesik a jó alkalmat, mikor lehet boucan-t csapni. Mindegyik azért jött ide, a miért a kávéházba, meg az utczára, hogy megütközzék a vakmerővel, a ki nem akarja elismerni, hogy széles e világon a legszebb, legérdemesebb hölgy Dulcinea, s a legbátrabb, legkifogástalanabb férfiú ő, a kitünő hidalgó! Megtorolni jött a sérelmeket, melyeket csak ezután követnek el rajta. Hiába, a vér, a jó vér! Két-három campagne után lesz vagy tíz „lovagiassági“ nyilatkozata, a mi testvérek közt is megér – egy nemesi levelet.

*

Egy nálunk kevéssé ismert franczia iró (Henri Second) irja valahol: „A nőknek a szerelem próza, a melynek van egy kis verses bevezetése; mindenki tudja, hogy a bevezetésnek, ha jó akar lenni, rövidnek kell lennie… és mégis, hányan vannak, akik még e rövid bevezetéseket sem olvassák el, hanem azonnal nézik a tartalomjegyzéket“. A nőknek?… úgy tetszik, a határozott névelő kissé szemérmetlen, s maga a mondás is csak annyira állhat meg, a mennyire mind az a jó és rossz, a mit „a nőkről“ mondtak, s a miket La Rochefoucauld-tól az utolsó anthologia készítőig valaha maximába foglaltak. Mindamellett (a redouteban meggyőződhetünk), a felfogás, melyet ez a paradox kifejez, mind nagyobb és nagyobb hódításokat tesz ama világfiak közt, a kiknek életét, koruknál vagy életmódjuknál fogva csakis a paradoxok szabályozzák. Ugy kell lennie, hogy a báltermet a „legjobban nevelt“ urak közül akárhányan nem tekintik egyébnek, mint előkészitő iskolának, melyben tapogatózni lehet, hol mutatkozik a legtöbb hajlandóság a szerelem prózájának az olvasására? És különös, a szerelem prózájának ezek a tolakodó colporteurjei a legtöbb kitartással ép a lányokat kisértgetik.

Akadtak vállalkozó szellemek, a kik sportot kerestek a mulatságban, úgy viselkedni lányokkal, a kikkel a bálteremben kötöttek ismeretséget, a hogy a régi idők vivőrjei bánhattak az ancien régime idején nem tulságosan érzékeny szobalányokkal bejelentés közben, egyik teremből a másikba menet. A dolog gyönyörűnek tetszett; felkapták, mint egyszer a vörös nyakkendőket. A társalgás hangja azelőtt sem volt éppen rokoko a báli termekben. A „jól nevelt“ urak közt régóta hódít már az angol modor, a melyet olyan formán alkalmaztak, a hogy a műkedvelő szakácsok az angol sütés-módot, a mi alatt nálunk mást kell érteni, mint Angliában, a hol bizony a ramsteak-et nem eszik meg nyersen. Régóta ideáljuk volt Renée Mauperin, a ficzkó modorú leány, a kinek beszéde szabad, viselkedése pedig folytonos arczulütése szent Illendőségnek. Hanem csak a legújabb nemzedék kiváltsága lett, hogy a társalgás fesztelenségét oly magas fokra emelje, a mely magaslatot másutt csak a cancan-tánczosok szokták érinteni. Milyen kedves merészség a hangban, mily őseredetiség a mot-ban! Kaszárnyai élczek, kaszárnyai fegyelem nélkül. Szabadság, szerelem! e kettő kell nekik.

Találni urakat, a kik eldicsekednek a sikereikkel: mot-kkal, melyeket a kisasszony Gustave Drozban olvashatott, meg apró kitüntetésekkel, a melyek példáira ráakadhat Louvet de Couvray-ben, a ki kiváncsi rájuk. Lám, a merészség! Holnap már légyottot kér, a Lauzun!

Valóban, csak a merészség dolga? Nincs ebben némi gyávaság? A mimosa pudica védheti magát, összehuzódhatik, de csak mig meg nem tépik szirmait. Pedig megtépik és büntetlenül, veszélytelen.

S aztán, ugyanazok, a kik gyerek-módra szétzúzzák játékszereiket, hogy megnézzék, mi rejtőzik belül, – a kik megzavarják, befertőzik a szűzies képzelmeket, – később, nem sokára ugyanebben a bálteremben, – könnyű, nem éppen dicső sikereik helyén fognak nőt választani, nem tartva attól, hogy olyanra is találhatnak, a ki már vétkezett gondolatban. Vajjon hány lesz közülök, aki filozóf módra fogja sorsát elfogadni, azt tartva, a mit az érzéki örömök költője:

Que m’importe que tu sois sage!?…

*

Ezek az apró Renée Mauperin-ek angolos külsejük alatt nem mindannyian hordoznak olyan egyenes, hajlíthatatlan, minden kisértéstől ment szívet, mint az a regénybeli Renée, aki bátran, lelkének veszélye nélkül daczolhatott a konvencziókkal! Milyen sok köztük az üvegházi virág, melynek megárthat az első fagyos, hervasztó szél! Óvjátok őket.

S elnézem egyiket-másikat, a mint ismerős, halvány orczáikat karmin-szinűre festi a könnyű mámor, a meg nem szokott táncz és talán a meg nem szokott szavak. Ujonnan jöttek, a kiket (távolabb) magasról néző vagy magasra látó szépségek méregetnek, kutató, vesékig ható tekintettel, úgy, a hogy csak asszonyok tudnak nézni… Mintha ez a bálterem óriás szalon volna, a hol össze nem férő rastaquouère-ek kerültek össze. A spanyol tábornokné, a kinek férje soha sem járt Hispániában, méltatlankodik, hogy maga előtt látja a laplatai consul leányait, a kiknek az anyja soh’sem jött át a tengeren, e szép Európába…

De ime, itt ez a tejképű leány: ez a redoute virága. Nappal az utczán észre sem veszik; fakó arczocskája eltünik a többi közt… Ha otthon leljük, részvét fog el, a mint megpillantjuk már is petyhüdő arczát, a kezecskéjén kidagadó ereket, puha, beteges mozdulatait. A hangja fénytelen, rekedtes, a szeme bágyadt… oh, azok az idegek! El fogják veszíteni. Hanem itt nem ismerünk rá. Mintha fejéből az utolsó csepp vér is a szivére szaladt volna, nekiéledett arcza fehérebb, mint entrée-ja, mely fehérebb a hónál. A szemében izzó parázs; mozgása rugalmas, akár a gépé. És tánczol fáradhatatlanul, mint a Hoffmann automatája. Aczélból van a lába, mint a hogy a szive fából. Reggel még haldoklott, s most éjfélkor, itt a gázfénynél, ezerszeres életet él, – ragyogva, – virágozva, mint az a geránium, a mely éjjel terjeszti illatát. Ave, geranium noctu olens!

(1887.)