DIÁKHALÁL.

A legelső szép tavaszi napon két kis diák kiment az erdőbe, hogy – meghaljanak. Az egyik revolvert vett elő, lelőtte a másikat, aztán megölte magamagát. Azért szövetkeztek a halálra, hogy erőt meritsenek egymás jelenlétéből, s az utolsó perczben el ne menjen a bátorságuk. Egy kissé nehezökre esett az élettől megválni, de meg kellett halniok, mert féltek a vizsgálattól. Abban az esztendőben ők kezdték meg a sort. Ez a sor évről-évre ugyanakkora. Mire az iskolai értesitők széthordják a világba a tanár urak ad hoc készült elmefuttatásait: Magyarországon huszonöt-harmincz kis diák dobja el magától az életet, azért, mert félt a vizsgálattól, vagy mert megbukott a vizsgálaton.

Milyen oktalanság! Vagy ha ugy tetszik: micsoda idegesség! Hogy meneküljenek a sokkal csekélyebb rossztól, mindjárt a legnagyobb rossz: a nihil karjaiba vetik magukat! Mi történhetett volna velök? Megbuktak volna; egy évvel későbben jutnak a kenyéradó pályára; dorgatóriumban vagy még keményebb megfenyitésben részesülnek; szomoruságot okoznak szüleiknek; mesterségre adják őket; katona-iskolába kerülnek vagy más helyre, a hol ugyancsak meg kell szenvedniök korábbi mulasztásaikért. De hát micsoda mindez az ultima ratio-hoz képest! Milyen csekély ellentálló képesség! Milyen sötét oktalanság!

Vannak, a kiket a statisztika mindennel megvigasztal. Ezek a következőképpen okoskodnak: Ha Magyarországon évről-évre elveti magától az életet huszonöt-harmincz diák, s ez a jelenség minden esztendőben, csaknem azokat a számokat mutatva, ismétlődik: akkor ennek igy kell történnie, akkor ebbe bele kell törődni. Sebaj. Hadd hulljon a férgese! A gyönge hull el, a csekély ellentálló képességü, a leghanyagabb, a tanulásra nem való elem, a salak, mely ugy se volt életrevaló. Nincs az a szükséges intézmény, a melynek ne volna ilyen csekély ezrelék áldozata. A villamos több emberéletet tapos el. Pedig a villamosra nincs olyan nagy szükség, mint az iskolára. Az iskolának sokkal, de sokkal több áldozatot is meg lehetne bocsátani. S ezekért az áldozatokért nem nagy kár; az életben épp oly hasznavehetetleneknek bizonyultak volna, a milyen élhetetlenek voltak az iskolában.

Ezzel az okoskodással, mely törvénynek állitja a jelenséget s hitágazattá teszi a statisztikát, mindent be lehet bizonyitani; azt is, hogy minden, a mi történik, jól történik, jobban már nem is történhetnék. És ez nem igaz. Ha igaz volna: akkor értelmét veszitené minden emberi erőfeszités s nem maradna okosabb tennivaló, mint enni-inni, már a kinek van mit, aludni és várni, mig egy nagy földrengés vagy más kataklizma végez a világgal. Szerencsére senki se hiszi ezt s a kik a statisztikát megfellebbezhetetlen törvénynek állitják, ezt csak jóravaló restségből teszik. Mindenesetre kényelmesebb egyszerüen megnyugodni, mint a baj gyökeréig ásni s küzdeni a rosszal, a hogyan tudunk.

Pedig hát senki se bizonyithatja be, hogy ha Magyarországon esztendőről-esztendőre huszonöt-harmincz öngyilkosság történik az iskolákban, ennek igy kell történnie, s hogy ebbe bele kell törődni. Mindenekelőtt nem szabad kicsinyelni a dolgot. Gondolkozzunk az „elveszett anyag“-ról akármiképpen, kétségtelen, hogy minden kis diák élete: érték, s minden emberélet hasznos lehet valamire. Ha ez a „salak“ az iskolában nem tudott érvényesülni, mert nem volt odavaló, ebből nem következik, hogy később, az életben se érvényesült volna. A villamossal való hasonlat se találó. Ha a vigyázatlanságból történő emberhalálokat nem tudjuk meggátolni: ez a kikerülhetelen végzet, az elemi csapás. A diákhalált semmi ilyen végzetes nem előzi meg. Ezek a szerencsétlen gyermekek semmiért, ok nélkül halnak meg; csak azért, mert ferde a gondolkozásuk. Nem tudni, nem is valószinü, hogy ez a ferde gondolkozás szintén afféle végzetszerü valami volna, a mit már ugy hoztak magukkal a világra. Ellenkezőleg, a dolog természetéből azt következtethetjük, hogy ferde gondolkozásuk szerzett valami, s azt az oktalanságot, mely az öngyilkosságba üzi őket, csak beléjök nevelték.

Sokan – s ez a megjegyzés bizonnyal figyelemreméltó – arra utalnak, hogy nagy igazságtalanság a szóbanforgó esetekért pusztán a nevelés mai rendszerét s a szegény tanárokat okolni, a kiknek sokkal több bajuk és gondjuk van, semhogy még erről is ők tehetnének. Végre is nem foglalkozhatnak minden egyes növendékükkel annyit, hogy lelkükre olyan befolyást gyakorolhatnának, mely ezeket az eseteket kizárná. Az illetők figyelmeztetnek arra, hogy azelőtt nem igen fordultak elő hasonló esetek, s erre támaszkodva azt vitatják, hogy a baj oka: tisztára a korszellem. Az általánosan megromlott, léha világnézet, a rettenetesen elterjedt idegesség, a kötelesség-érzet eltompulása, az ideálok elhanyagolása, s főképpen az elpetyhüdt szervezetek fátuma: a csekély ellentálló képesség, melyet a szerencsétlen gyermek a szüleitől örököl.

Ebben a megjegyzésben van igazság, de a következtetés téves. Igaz, hogy a „korszellem“ kedvez ennek a bajnak és sokkal nagyobb számban produkálja az alkalmas médiumokat, mint a régi jó világ egészségesebb szelleme. De először is a korszellem s az ennek megfelelő csekély ellentálló képesség ezt a jelenséget magában még nem magyarázza meg; a léha világnézet, az ideáloktól való eltávolodás s az élvezet kultuszainkább azt hozná magával, hogy a degenerált egyén jobban ragaszkodik az élethez s ennek materialisztikus örömeihez, mint az ideáloknak és a kötelességeknek élő, erősebb legény. A baj terjedését a korszellem csak megkönnyiti, de magát a bajt más idézi elő, mint a hogy a rossz ivóviz terjeszti a járványt, de magát a tifuszt egy baczillus okozza. S aztán, ha a korszellem csakugyan melegágya ennek a bajnak, ebből nem az következik, hogy a régi jó világról sóhajtozva s jobb erkölcsöket prédikálva a pusztában, tegyük össze szépen a kezünket. Ellenkezőleg, az következik, hogy számolni kell a kedvezőtlen konjunkturákkal, a mi ellen egyelőre semmit se tehetünk s annál fokozottabb erővel kell küzdeni a baj ellen. A kiknek ezen a téren feladataik vannak, kettőzött buzgalommal teljesitsék a kötelességüket.

S a baj alapokát igenis az iskolai nevelés mai rendszerében, vagy inkább: ezek végrehajtóinak, a tanároknak egy tévedésében, vagy legalább is figyelmetlenségében találni meg. Világos, hogy nem a tanárok összeségéről, még csak nem is többségéről van szó, csak egyesekről, a kik annál inkább felelősek. Mert a hiba onnan ered, hogy az ilyen tanár megtéveszti a gyermek gondolkozását s olyan ideákat csepegtet növendékei lelkébe, a melyek az iskolai rend czéljaira talán alkalmasak, de megzavarják az életről való fogalmaikat. Az ilyen tanár maga is tévedésben él, s ha oktalanul tulságos, az igazán komoly dolgokhoz mérve aránytalan fontosságot tulajdonit az általa propagált szerény ismereteknek s ezek életreszóló jelentőségének, továbbá, ha még nagyobb, szinte nevetségesen tulzott fontosságot tulajdonit a pedanteria apró, praktikus vagy impraktikus, szerencsés vagy szerencsétlen szabályainak: a tévedése menthető, mert hiszen ez a mesterség, az ismeretek és a regulák kicsinyességeivel való állandó foglalkozás könnyen egyoldaluvá s félszegen gondolkodóvá teszi a nem éppen erősfejü embert. De milyen kártékonnyá válhatik ez a menthető tévedés! S mennyire kitünik itt a jó tanár értéke!

Ne magyarázzunk ki mindent a korszellemmel, hanem szivlelje meg a tanár ezeket a gyakori jelenségeket, a melyek egy kis belátással és egy kis munkával kiirthatók, s a melyek, ha mindenki nemcsak félig-meddig, vagy nem fonákul, hanem ugy teljesitené kötelességét, a hogy kell, a hogy helyes: egyáltalán nem fordulnának elő. Szivlelje meg a jó tanár, hogy ebben a tekintetben nem lehet eléggé figyelmes, s szivlelje meg valamennyi, hogy tanitása milyen következésekkel járhat. Meglehet, nem csupán a korszellem az oka, hogy a szóbanforgó jelenségek ma gyakoriabbak; része lehet ebben annak is, hogy mig ma a tanárok egy része csak órákat tartó pedáns hivatalnok, régebben több volt az olyan tanár, a ki nem akarta tulszárnyalni a nagy tudósokat, de büszke volt rá, hogy emberséges ember.