SYLVANA.

Én még láttam néha. Érett teli, barna szépség volt; olyan arczczal, a melyet a szobrászok örömének lehetne nevezni, és olyan idomokkal, a minőkről a nagyon fiatal legénykék, meg a vétkes öregek szoktak álmodozni. A profilját, azt többet dicsérgették; valóban csak antik kaméákon lehet látni olyan vonásokat, mint az övéi voltak. De arcza szépségénél sokkal inkább szemet szurt alakjának a pompája, formáinak bő tökéletessége.

Valóságos huszár volt az asszonyok közt; olyan feltünő alak, a kit észre kellett venni száz asszony között is, a kiknél mindnél asszonyabbnak látszott. A mint a Bois de Boulogneban a gyémántjait szellőztette, s kis, könnyű kocsijában meghurczoltatta szép, lomha testét, hasonlóan egy pihenő Dianához, a ki most csupa kényelem, de a kiről leolvashatni, hogy a lustálkodás óráin kivül aczélos mozdulatai vannak: ugy tünt fel, mint egy gyönyörü nőnemü masina, mely mintha csak arra volna teremtve, hogy valóságra váltsa a szertelen kivánságok ábrándképeit. Szép volt, s minden szépséggel teljes, akár a svájczi kártyákon a Nyár. És sokkal több lélek nem is sugárzott le az arczáról, mint erről az emlitett szép képről, mely a polgári életben, ha nem csalódom, arra van hivatva, hogy a tök felsők s a tök királyok veszedelme legyen.

Akkoriban nem volt semmiféle szinháznál; a párisiak meg tudtak lenni az ő művészete nélkül. Úgy mondták, ez a müvészet soha sem emelkedett felül bizonyos, szerénynek nem mondható középszerüségen. Amint hogy őt nem is valamely isteni szózat küldhette a szinfalak világába, hanem inkább az a bölcs belátás, hogy a szépség is jobban észre vevődik gázvilágnál, mint a véka alatt. Az ő szépségét hamar észre vették: volt része tapsban, ünneplésben is. Ha a játéka nem is szántotta az eget: a toalettjei, meg a gyémántjai hatottak, mint hatnak egyéb szinházi látnivalók. Persze, az effélével hamar be lehet telni.

De a pihenő Diana, aki pedig nem szorult rá, hogy néhány száz frankért havonkint Theramenes elbeszélését hallgassa, visszasirt a szinfalak közé. Talán megszokta a tapsot meg a szinpadi bokrétákat, talán a hervadás idején még inkább szomjazta az ünnepeltetést, mint annak előtte; elég az hozzá, minden követ megmozgatott, hogy szinpadot találjon a maga impozáns középszerüségének. Természetesen, be is telt a vágya; tehetséget még nem lehet pénzen vásárolni, de szinpadot igen. És Sylvanának volt pénze rá, hogy megvehesse a legnagyobb szerepeket, a melyek, mint ismeretes, egyszersmind a leghatásosabbak.

Végre a nagy sugó azt mondta: „Csitt!“ A mulató Páris ismert figurái közül egyszerre csak eltünt a Sylvana hatalmas alakja; valami gyerekbetegség ölte meg szegényt. Valószinü, hogy mint jó keresztény halt meg; gavallérjaitól, a kik közül többen fölvitték származásukat egész a keresztes háborukig, alkalmasint megtanulta, hogy a vallásosság uri és igen illedelmes dolog. És, ki tudja, ez a megtestesült számitás, akinek az élettörténete abból állott, hogy felváltotta önmagát minden elképzelhető értékre: ékszerekre, pénzre és toalett-czikkekre, ez a józanság, mely sohase érezhetett szenvedelmeket és csalódásokat, ez az asszonnyá vált gyomor, meglehet, élete utolsó órájában egész komolyan imádkozott érte, hogy odaát ne osztakozzék a szegény ördögök sorsában, hanem lehető kényelmes páholyból nézze a páriák vezeklését.

Gyermek, férj, szerető, barát aligha ritt utánna, legfeljebb a bankárja. És hamarosan el is felejtették, mint egyéb horizontale-okat szokás. Mintha bizony nem lett volna legpompásabb virága annak a különös flórának!… De aztán megjelent egy könyv, mely még egyszer felfrissitette az emlékezetét.

Lapozgassuk egy kicsit ezt a könyvet.

Ez a könyv egy katalógus, mely Sylvana értéktárgyainak a leirását tartalmazza. Mert bármilyen kitartással igyekezett is a szép és értékes tárgyak muzeumává tenni a lakását, ennek a muzeumnak végre is szét kellett kallódnia; ha egész életében nem is volt egyéb gondolata, csak az, mint a hollónak: kaparni, a drágaságait bizony nem vihette el magával. S ezek a drágaságok végre is dobra kerültek a Hotel-Drouotban.

Ebben a palotában mindennap árvereznek, de ott sem mindennap látni hasonló gyüjteményt. Volt a Sylvana hagyatékában minden, mint a jó boltban. Épületes dolog kissé keresztül futni rajta, mi az, a mit a katalogus hirdetett.

Mindenekelőtt persze az ékszerekről szól az érdekes könyv. Volt a hagyatékban gyémánt- és gyöngynyakék tuczatszámra, gyémánt- és gyöngy-melltü, mégegyszer annyi. Aztán egy sereg gyürü, láncz és karperecz. Továbbá órák, médaillon-ok és egyéb csecsebecsék, mind aranyból, drágakövekkel kirakva. Majd egy tenger értékes semmiség, egy kis ékszeres bolt, melynek a leltára legfeljebb a zálogházasokat érdekelhetné. De nevezetes ebben a fejezetben: husz arany bonbonnier és rokoko-stilben készült puderes-skatulya, a czigaretta-szelenczék és hasonlók, melyek rég elköltözött nagyurak és nagyuri nők arczképeivel vannak diszitve s elárulják, hogy valaha családi-ereklyék lehettek.

Második fejezet. A másfélszáz aranytárgy után az ezüstnemü következik sorra. Mindenféle szerviszek, mindenféle stilusban, az összes Lajosok korszakainak különböző izlésére vallva. Szerviszek teának, kávénak, csokoládénak, gyümölcsnek, csemegének, több tuczat ezüst evőeszköz és egy kristály-szervisz, ezüst diszitésekkel; serlegek, carafe-ok, kannák és toute la lyre. Aztán a mosdó asztal kincsei… de ebben a fejezetben a legnevezetesebb az, hogy az ezüstökre rá vannak czizelálva Sylvana udvarlóinak a családi czimerei.

Uj dal. Ismét szerviszek, itt már porczellánból. Minden szervisz hatvan darabból. Sèvres drágaságai, porczellán-szobrok, japán vázák és fali tányérok. Harmincznégy festmény; egy tuczat legyező akvarellekkel. Bronzok, gyertyatartók, kandeláberek. Következnek a butorok. Ezek rózsa- és mahagóni fából valók; minden darab egy-egy müremek. A katalógus többet mond róluk, mint a mennyit a müvészettörténet fog mondani urnőjükről. Kincsek szőnyegekben, csipkékben, függönyökben. Végre a ruhák. A leltár összeállitója szerint a müvésznőnek kétszáz velenczei csipkével diszitett inge, háromszázötven himzett batiszt kendője, ötszáz pár selyem harisnyája és juponja volt. A ruhatár százötven bársony és selyem öltönyből s husz köpenyből áll. Ágynemüekben sem volt szegény. Hatvan himzett lepedője és száz párnája kerül árverésre.

A katalógus nem teszi hozzá, de valószinü, hogy az utóbbiakon már a saját családi czimere látható. Egy égő sziv, ezzel a körirással: A kis ajándékok tartják fenn a nagy barátságokat.

*

Sylvana az elvek embere volt: a személyek kérdésével nem igen törődött. Valószinüleg jobban kedvelte az igazhitüeket, de nem vetette meg a szaraczéneket sem. Mégis valamelyesképpen ő is disztingvált az emberek között, a szerint, hogy mily mértékben becsülték meg az ő jelmondatát, s volt egy ember, a kit külön hely illet meg a Sylvana életrajzában.

Ez az ember a jónevü Bourbon családból származott. Kellemes, nyájas öreg ur volt, aki borzadt a családjára nézve oly kedvezőtlen politikától s egész életén át inkább csak a derüs szemlélődésre szoritkozott. Változatosság okáért, s hogy nevét ő is arany betükkel vésse be Klió márványlapjára, megirta öt kötetben egy ősének többé-kevésbé szerencsés hadi müveleteit, s ezérte nem a titkárját választották be az akadémiába, hanem őt magát. A kiváló történetiró különben értékük szerint becsülte az örökségéül jutott szép dolgokat, a porczellánt meg tudta különböztetni a bronztól s nagy amatőr hirében állott. Egy nagy amatőrnek persze értenie kell a szinpad ékességeihez is. Szóval igen kitünő öreg ur volt, a kinek, majd elfelejtettem legjelesebb tulajdonságát, nevezetesen azt, hogy övé volt Francziaország legnagyobb vagyona.

Ennek az urnak a családi czimere a lehető legsürübben szerepel a Sylvana kis ereklyegyüjteményében. A kiváló történetiró családjában a bőkezüség már hagyomány, s ugy hiszem, őse volt az a nemes ur is, akiről Tallemant des Réaux beszél. Az emlitett nemes ur egy éjszaka véletlenül egy udvarias utonállóval találkozott, de legnagyobb sajnálatára nem volt birtokában se az órájának, se egy hitvány maravédinek. Ellenben másnap magához rendelte az utonálló urat és bőségesen kárpótolta, nehogy ez elmondhassa, hogy a mikor hozzá folyamodott, sajnos, hiába fáradt. Ez a kis románcz, melyben az utonálló urias bizalma különösen tetszetős, kellőképpen jellemzi az egész családot egészen a kiváló történetiróig.

A fölötte kitünő öreg ur bizonyára igen szeretetreméltó ember volt, de hát: „a kis ajándékok tartják fenn a nagy barátságokat.“ S Sylvána megbecsülte még a mosdó eszközöket is, ha ezek czizelált ezüsttel voltak diszitve s nem szükölködtek családi czimer nélkül. Viszont, a kiváló öreg ur ősi, bebalzsamozott hirneve megkivánta, hogy pártfogói hajlandóságait ne holmi kóbor virágárus lányokkal, hanem kiváltképpen a müvészeteket képviselő szép asszonyokkal szemben érvényesitse, s Sylvana abban az egy dologban csakugyan hasonlitott Arnould Zsófiához, hogy szive tárva volt az efféle hajlandóságok előtt.

Egy pillanatra ugy tetszik, mintha a szegény embereknek helyeselniök kellene az efféle megalkuvásokat. Végre is, ez az első kisérlete a progressziv adó behozatalának. Az óriási tőke, mely pártharczok, vallás-változtatások, birtok-elkobzások s országos alkuk révén verődött, halmozódott össze, az állampénztár megkerülésével ugyan, de megint csak visszakerül a nép közé, melynek a verejtékéből keletkezett. Csakhogy – ó, iróniája a sorsnak! – az arany uj, de ismét csak szennyes medret ás magának. A tékozló, erőtlen kezekből szerte hullott vagyon olyan elemeket istápol, melyek maguk sem életre valók.

A munka gyümölcse visszaszáll a nép közé, de olyanoknak örökébe jut, a kiknek a jóléte már bünben fogantatott. S valószinüleg, ehhez képest, a szegény emberek egy cseppet sem örülnek ennek a kisérletnek, mely a progressziv adót ilyen módon akarja valósággá tenni.

*

Már régóta távoznak a kecses rokoko-istenségek. Sylvana körülbelül az utolsó Lais volt, a kinek a puderes haju Ámor akvarellekkel diszitett legyezőket és velenczei csipkéket nyilazott össze. A kellemes öreg urak, akiknek nincs egyéb dolguk, mint megirni öt kötetben az ük-nagybátyjuk hadi müveleteit, egyre kevesbednek s amennyiben tovább virulnak, olyan zsugoriakká válnak, akár csak a legközönségesebb szaraczén. Ámor… Ámorra nem lehet ráismerni többé. Ámor konvertál, alkuszik és garasoskodik.

Egygyel több a legenda, melynek, immár vége mindörökre. Ó szegény, kecses, puderes haju istenségek! Ó, kellemes maniére-ek! Ó, kedves kultusza a szép dolgoknak!

Szó sincs róla, éjjelente sok kis polgárasszony áll a mosóteknő mellett, s még többen egész nap futnak, fáradnak, vagy hurczolják fel s alá köhőgős gyermekeiket, hogy becsületben és egészségre neveljék fel őket. Szó sincs róla, a tisztességes leányok, a kiknek a szeme megromlott, mig a Sylvana csipkéit készitették, szintén emberek. Szó sincs róla, sok nyomoruságon lehetne segiteni, ha nem volna olyan szép szenvedély a szép dolgokat összegyüjteni. És mégis kár, ó Sylvana, hogy nem maradsz meg hirmondónak ebből az elmult világból, hogy nem maradsz meg örökkön, mint egy szép szobra a modern Vénusznak!… A jövő emberei nem fogják elhinni, hogy a mult milyen ostoba volt, nem fogják elhinni, hogy volt egy idő, a mikor minden kitelt az emberi önzéstől.

(1892.)