GEORGES.

Kevéssel a párisi nagy bazárégés után, mely nyilván sokáig emlékezetes fog maradni, Georgesnek igen sajátságos napja volt. Reggel, hét óra tájban, felöltötte az ünneplő ruháját, elsétált a belügyminiszteriumba s megállapitotta, hogy gyalog járni Párisban igen különös és igen élvezetes dolog. A minisztérium előtt kissé tétovázott; végre is bátorságot meritett a zsebében levő irásból, s megkérdezte a portást, merre lehet bejutni a tanács-terembe. A portás, a ki, mint minden pinczér és kapus, kiváló emberismerő, azonnal észrevette, hogy a „mentők“ egyikével van dolga; nem mozdult, de egy méltóságos szemhunyoritással tudtára adta Georgesnak, hogy hol tapogatózzék. A kocsis bement, de mint kocsis, többé nem jöve ki.

Odabent ugyanis az történt, hogy Georges kocsist, Jean-Baptiste Georges-ot, a nép fiát, felavatták a becsület-rend lovagjává. A belügyminiszter, gyönyörü beszédet mondott az egybegyülteknek; s egyebek közt lelkesedéssel emlitette, hogy Francziaországot nem érheti olyan gyász, a melynek ne volna egy-egy vigasztaló, lélekemelő momentuma. Aztán felolvasta a jutalmazottak névsorát, azoknak a nevét, a kiket a prefektura arany és ezüst medáliára, vagy legalább is „mention honorable“-ra tartott érdemesnek. Végül átadta Georges kocsisnak a becsületrend szalagját, s megcsókolta a derék embert mind a két orczáján. Majd értésére adta az ünneplő közönségnek, hogy Georges kocsis, valamint Troch istálló-szolga, a kit, éktelen szerencséjére, a kezelő hivatalban összetévesztettek Georges-szal, egy-egy trafikot kaptak, érdemük jutalmául.

A miniszter lelkesedése átragadt az egész közönségre, s boldog volt, a ki Georges-ot homlokon csókolhatta. A mentők között volt néhány kisasszony is, de a miniszter és a polgármester illendőség-érzetből, megmaradtak Georges-nál, s példájokat követték az összes egybegyültek. Georges ugy találta, hogy egy miniszter csókja távolról se olyan élvezetes, mint azoké a lányoké, a kik a Boulevard Rochechouart-on szaladgálnak, de nem ért rá erről a témáról gondolkozni, mert egy rövid félóra alatt mintegy ötszázan csókolták össze-vissza, nők és férfiak, aggok és serdültek.

Délután Georges és társai közül vagy harminczan, a Figaro vendégei voltak. A Figaro találta ki, hogy a mentőket jutalom és ünneplés illeti; ezt a sikeres ötletet meg kellett köszönniök. A Figaro nagyon szivesen fogadta a derék embereket, s a Rue Drouot összes pezsgős palaczkjait megnyittatta tiszteletükre. A mentők soha se voltak ilyen nagy urak; senki se kérte számon tőlük, mi az ördögöt mentettek ott közel háromszázan?! Ellenkezőleg azt kérdezték tőlük, miért jöttek csak harminczan? – „Ej, jó uraim – felelt az egyik mentő – nem igen ismerjük egymást. Csak véletlenül voltunk ott…“

A história nem tud többet. De nagyon valószinü, hogy Georges és harmincz kemény vitéz a Figaro estélye után nem siettek haza. Alighanem betértek egy barátságos csapszékbe, a hol számos poharat üritettek egymás jólétére. S mivel a legderekabb embereknek is vannak hébe-hóba gyenge pillanataik, százat tehetünk egy ellen, hogy Georges (Jean Baptiste) és Troch (Sebastien), Francziaország legujabb trafikosai, másnap egy kis fejfájással ébredtek.

*

A Figaro egyik kancsal tudósitója ugy vette észre, hogy Georges (Jean Baptiste), a becsületrend lovagja, kissé ijedt arczczal állotta ki ezt a lélekemelő szertartást. Mintha nem értené, hogy mi történik vele. Mikor a miniszter pofon csókolta, gyanakodva nézett körül a teremben; s a bizalmatlansága csak növekedett, mikor látta, hogy a miniszter után tizenkét komoly ábrázatu és láthatóan előkelő hivatalnok következik. De az alkalmazkodás minden élő lény alap-tulajdonsága s a derék Georges nem lázadozott. Megadta magát sorsának s nemsokára ugy volt a csókolózással, mint a Háromcsőrü kacsa polgármestere a lovaglással: nem tudta abbahagyni. Még az utczán is folyvást csókoltatta magát; egy óra alatt belétörődött, hogy szájról-szájra adják.

Orczáján mindazáltal megkövesült a hüledezés. Annak az ijedtségnek a kifejezése, hogy „Mit akarnak ezek?!“ S főképpen: „Mit akarnak velem?!“ Igy nézhetett Vandára Fritz, a közlegény, mikor értésére adták, hogy a gerolsteini nagyherczegnő bolondul érte, s ugyanezzel a félig rémült, félig bamba arczczal bámulhatott maga elé Aladin, midőn kinyilt előtte a kincses barlang, s a szellemek szolgálatra készen ugrottak eléje:

– Mit parancsol Nagyságod?

Mert egyet gondolhattak mind a hárman: Fritz, Aladin, s a becsületrend kocsisa. Valami ilyenformát:

– Az bizonyos, hogy fene gyerek vagyok. De mi az ördögöt tehettem, a mivel igy meghóditottam a magasban lakókat?!

*

A Paul Bourget hősei egy-egy ábrándos séta vagy tiz sornyi levél megirása után nyolczvan usque száz lapot szoktak elmélkedni; minden nyúlfarknyi cselekvés annyira kimeriti őket, hogy utána égető szükségét érzik az elmélkedésnek. S elképzelem, hogy Claude Larcher, ha véletlenül ama vicomte-ok között volt, akik a katasztrófa idejében botjaikkal vertek maguknak utat a regényhősnők rémült tömegében, Claude Larcher azután még vagy két hétig rendkivül érdekes dolgokról elmélkedett. Teringettét, ez már cselekvés volt! Az ilyen tiz perczek után lehet egy-két lapnyit moralizálni!…

Georges (Jean Baptiste) ellenben aligha elmélkedett sokat a katasztrófán. S ha egyáltalán elmélkedett valamin, bizonyára a trafik, az uj vállalkozás, járt a fejében. Mert Georges az egészséges emberek közé tartozott; ha nem az, bizony soha se érdemli ki egy miniszter csókját. És világos, hogy a veszedelem pillanatában se okoskodott. Nem vetett számot az eshetőségekkel: egyik oldalon a tüzhalállal, másfelől a becsületrenddel, a belügyminiszter és a lelkesült tömeg csókjaival, a trafikkal s mindazzal, a mi e földön jó és kellemes. A perspektiva nem volt biztató, és Georges, ha egy kissé okoskodik, megelégszik a néző szerepével, hogy majdan unokáinak hatalmas gaszkonádokat füllenthesen erről a nevezetes napról. De Georges nem volt okos; Georges cselekedett. Nem heroizmusból, hanem ösztönből, a szokás hatalmánál fogva. A szegény emberek, a kicsinyek és alacsony sorsban lévők, annyira hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy a hol valami elvégezni való van, azt nekik kell elvégezniök, hogy Georges nem tehetett máskép. S talán meg is esett a szive a szerencsétleneken. Mert mért ne legyen szive a kocsisnak? A vicomte-ok ezt az egyet soha se vitatták el a negyedik rendtől.

Vajjon megnyilatkozik-e valaha Claude Larcher, vagy a szalónok egy más lélekbúvár-moralistája annak a szörnyü tiz percznek a „benyomásai“-ról? Ha igen, vallomásaik bizonyára érdekesebbek lesznek a Barthou miniszter ékesszólásánál. Nem tudni, minő szerep jut Georgesnak ezekben a várható vallomásokban; valószinü, hogy Claude Larcher a legjobb esetben sem fogja ugy méltányolni, mint a hogy Barthou miniszter tette. Mert hogy tiz vagy husz emberrel több vagy kevesebb pusztul-e el abban a nérói szinjátékban, az a dekadens bölcselőnek már mindegy. De micsoda szürke khaos ez az egész dekadens bölcselet s mennyivel inkább megérdemli Georges (Jean-Baptiste) a trafikját, mint Claude Larcher, a mi csodálatunkat! Az a hölgy, a kinek a Jean Goujon-utczai katasztrófáig mindenki csak ilyen hangon hizelgett: „Ah, quel mot prononcez-vous, marquise, et quel dommage!…“, s a kit a Cruelle enigme vagy a Mensonges valamelyik érdekes alakja menekülés közben leütött a botjával, bizonyára olyanformán fog gondolkozni, mint Barthou miniszter: minden okoskodás csak álom, koronkint szép, legtöbbször rossz álom, mig a cselekvés: élet.