JUBILEUM.

(Történik: egy háziur családi szentélyében.)

Háziur (arcza verejtékével keresi kenyerét): Egy kupon, meg egy kupon, az csak két kupon. Sajnos, nem három.

Inas (jő): Nagyságos ur, egy gyászruhás asszony van odakünn.

Háziur (gyanakodva): Urias öltözetü?

Inas: Nem, kérem, nem látszik kéregetőnek. Egy cseppet se elegáns. Inkább rongyosnak mondhatnám.

Háziur: (nyugodtabban): Akkor hát lakó, aki házbért fizetni jött. Bocsásd be. (Inas el.) A mai világban az ember nem lehet elég bizalmatlan. Nem szeretem a jól öltözött embereket. Nyájasak, barátságosak, de végül: megszipolyozzák az embert:

Gyászruhás nő (megjelenik a háttérben): Kérem, én vagyok az. A századik. (Látván a háziur álmélkodó arczát): A századik özvegye.

Háziur (tartózkodóan): Kérem, ha én rébuszokat akarok fejtegetni, kimegyek a mücsarnokba, s megnézem a modern müvészek festményeit. Sziveskedjék világosabban szólni.

Gyászruhás nő: Cipőm nem kopott el oly hamar, mint uraságod emlékezete. A házat is el tetszett felejteni?

Háziur (begombolkozva): Minő házat?

Gyászruhás nő: A házat, melyet a köruton méltóztatott épittetni… Mikor az alapkövet letették, nagyságod szent fogadalmat tett, hogy gondoskodni fog azokról, akik az épitkezésnél szerencsétlenül járnak…

Háziur: Mit akar velem? Nem látja, hogy beteg vagyok?! Negyvenfokos lázam van, s ön pénzt kér tőlem?

Gyászruhás nő: Azt tetszett igérni, hogy a századik, aki az épitkezésnél szerencsétlenül jár, kap egy kis kárpótlást, vagy fájdalomdijat.

Háziur: Nos, ugy látom, ön kitünően érzi magát. Szebb, mint valaha… Fogadja bókjaimat.

Gyászruhás nő: Én igen… De a szegény férjem! (Sirva fakad.) Tegnap meghalt a kórházban.

Háziur (gyöngéd, vigasztaló hangon): Ön még fiatal! Minden ujjára kap egy férjet!… S a mai világban a férjek olyan haszontalanok!… Igazán nem kár értük!

Gyászruhás nő: Hisz ha csak magam volnék, nagyságos ur! De van egy kis fiam, szegényke…

Háziur (szeretettel): Meg fog nőni! A legvéznább fiuk is megnőnek.

Gyászruhás nő: Csak már látnám!

Háziur: S végre is ön erős, egészséges! Szegény, de egészséges! Én pedig oly beteg vagyok! Nem képzeli, mennyire oda vagyok! Lássa, most is negyvenfokos lázam van. A legujabb politikai események végképpen levertek a lábamról. A papirok csak ugy bukfenczeznek lefelé, s én ugy köhögök! Hallgassa csak ezt a száraz köhögést! (Köhög.)

Gyászruhás nő: Szegény ember!

Háziur: Aztán gondolja meg édesem, hogy a férje fel fog támadni! Ha már a feltámadásban sem hiszünk többé, akkor vége mindennek! Dobjuk el magunktól a hitet, nem bánom, de mondja, mi marad akkor számunkra?!… Mi marad, kérdem?

Gyászruhás nő: Igen, ő fel fog támadni, de addig is…

Háziur: S hogy őszinte legyek, kedves férje a századik tót volt, aki balul járt… Mondja, mit mondanának a többi tótok, a kik szintén meghaltak és ingyen? Lássa, lelkem, épülő házamnak épitő állványa már negyedszer dőlt össze; Árvamegyének két vagy három helysége maradt ott, egy jajszó, egy krajczár követelés nélkül! Ilyenek a kötelesség áldozatai! S én nem sajnálom könnyüiemt értük! (Kivesz szeméből egy könycseppet; földhöz vágja, a könycsepp elpattan.)

Gyászruhás nő: Istenem, mérsékelje magát, még rosszul lesz!

Háziur: Miért tüntessem ki éppen önt, mikor ők is érdemessé tették magukat a hálámra? Méltán neheztelnének érte. Annak a vakszerencsének, hogy férje éppen a századik volt, ön bizonyára nem akarja hasznát venni!… Amint én ismerem önt, ön nem akar hasznot huzni ebből a puszta véletlenből!

Gyászruhás nő: Igen, de…

Háziur: Semmi de… Férjünknek a véréből táplálkozni! Fuj, ez nem méltó önhöz!

Gyászruhás nő: De a gyermekem…

Háziur: Tanitsa őt munkára. Higyje el, csak a becsületes munka boldogit. Ora et labora. Tanitsa őt meg erre s mindenha áldani fog a tanácsomért.

Gyászruhás nő: Mégis, ha nem csalódom, ön megigérte!…

Háziur: Egy könnyelmü pillanatban!… Mit gondol, mit takaritottam meg az olcsó épitkezéssel? Semmit, ugyszólván semmit. Ha önnek fájdalomdijat adok, jóformán egy krajczár se marad belőle. S ön ilyen csekélységet nem is fog elfogadni!

Gyászruhás nő: Ha nem volnék kénytelen vele…

Háziur: Nem, semmiesetre. Valljuk meg őszintén, az alamizsna megalázó s ön nem fogja megalázni magát semmi kincsért!

Gyászruhás nő: Nem, ragaszkodnám hozzá…

Háziur: Ne tegye azt. Lássa, én se ragaszkodom az igéretemhez. Visszavonom.

Gyászruhás nő: De…

Háziur: Remélem nem akar ingerelni? Negyvenkét fokos lázam van s ha erre a sok szerencsétlenségre gondolok, oly rosszul érzem magam! Nézze, szédülök… Vizet!… Vizet!…

Gyászruhás nő: (Magához tériti): Már jobban van?

Háziur: Nem… érzem, hogy belehalok. Ha meggondolom, mennyi szerencsétlenség, mennyi vér, az én házam, az én olcsó, rossz házam miatt! Nem, ezt sohase fogom kiheverni!… (Sirógörcsöt kap s fuldoklik.)

Gyászruhás nő: Vigasztalódjék!… Bátorodjék. Még nincs elveszve minden.

Háziur: Igen. A ház még megmaradt

Gyászruhás nő: Ön meg van indulva!… Szive megszólalt!… E szerint remélhetek!…

Háziur: Szivem megszakad a részvéttől, de lehetetlen. Hüdés ért, képtelen vagyok a tárczámhoz nyulni. Érzem, hogy halál fia vagyok, mihelyt megmoccanok…

Gyászruhás nő: Nagyságos ur! Férjemet agyonzuzta az összedőlt állvány s egyik kis fiamat halálra tiporta a villámos vasut, amelynek ön egyik főrészvényese!…

Háziur: Még ez is! Nem, ne folytassa, mert mindjárt megreped a szivem!… Lássa, ilyenek ezek a kocsivezetők! A járókelők felingerlik őket, izgatottan rájuk rohannak: „Térj ki!“ s aztán zsupsz, fizessen a szegény részvényes!…

Gyászruhás nő: Olyan szép kis fiu volt!…

Háziur: Ne is mondja!… Siratni fogom, amig csak élek! Ugy se élek soká!… Érzem, hogy végórám közelg!… Kérem, tegyen vizes borogatást a fejemre!… Huh, szegény Tamás fázik!… Bolond, megőrülök!…

Gyászruhás nő: (ápolja, mig a paroxismus elmulik): Hála Isten, ő a földé ujra!

Háziur (hálásan): Hadd szoritsam meg a kezét! (Megszoritja.)

Gyászruhás nő: Ugy-e, nem fogja elhagyni a kis fiamat?

Háziur: A másikat? Lássa, erről valami jut az eszembe. (Gyöngéden.) De nem, ne fessük az ördögöt a falra, mert megjelenik.

Gyászruhás nő: Szent Isten! Mit akart mondani?

Háziur: (végtelen gyöngédséggel): Higyje el, kinos erről még csak beszélni is! De mégis… tudja… hisz én nem akartam erről szólani… de ha netalán… Isten ne engedje… a gondviselés ugy kivánná, s a másik kis fiát is eltiporná a villámos vasut, jöjjön el ujra… s akkor… akkor… nem mondom, hogy igérek valamit, de mindenesetre beszélni fogok a barátaimmal!…

Gyászruhás nő: Jézus Mária!

Háziur: Ha ugyan még élek akkor!… Mert érzem, hogy már nem soká viszem!… És most Isten áldja meg jó asszony! Menjen, menjen, nagyon is megviselte az idegeimet!

Gyászruhás nő: (sirva menni készül.)

Háziur: Tudja, mit mond Monte Christó? Várni és remélni! Ha, Isten ne engedje, szerencsétlenség érné, gondoljon rám! Ajtóm mindig tárva lesz ön előtt!