2. A szerencsés tipelő.

Látják önök azt a rosszul táplált, lehetetlenül öltözött ifju embert, aki augusztusban czilinderben és saccoban, októberben pedig szalmakalapban és fehér nadrágban, egy székre állva lesi, előbb aggodalmas, majd szorongó s végre megnyult arczczal az izgató, a szép finish-eket? Ez a fiatal ember a legszerencsésebb tipelő, a ki nálunk találkozik. Természetesen ujságiró, a mi Robert Miltonunk. Ő az, a ki holnap fogja irni lapjában, hogy „tipjeink egytől-egyig beváltak. A ki az általunk ajánlott lovakra tett, szép osztalékot vihetett haza.“ Az a ló, mely most diadalmasan dugja előre az orrát, ott, a birói páholy előtt, ugyanaz, a melyet ő melegen ajánlott a ma reggeli lapban összes olvasóinak, mint „holt bizonyosságot“. Az ő jelöltje fogja megnyerni a következő versenyt is, meg a többieket végig. Miért szorong tehát oly rettentően a finish alatt, ha igy látogatja a szerencse? Miért borul el az ábrázatja a győzelem pillanatában? Miért oly halovány, mikor a nyerő számokat felhuzzák? S miért van, hogy minél több tip-je vált be, annál komorabb?

Mert ő mindig más lóra rak. Arra, amelyikről igazán hiszi, hogy megnyeri a versenyt. Ha az ember kifecsegi a tip-jét a nagy publikumnak, hogy lehessen akkor osztalékot kapni?