3. A monakói ember.

Nem nyerni akar, csak a diurnumát óhajtja megkeresni. Óvatosan, félénken, kicsibe játszik, mint Monte Carloban szokás, a hol ügygyel-bajjal, fáradsággal, mindig megkereshet az ember naponkint egy louis-t, hogy ha a játékszenvedély el nem ragadja.

A valószinüségre utazik. Előbb egészen kis tétet tesz, majd nagyobbakat, s még többet, hogy ha már többször veszített. Mert ha már többször veszített, mindig növekszik a valószinüség, hogy a következőben meg fogja ütni. S hogy a valószinüségnek a nyomára jőjjön, nem sajnálja a járás-kelést és a lótás-futást. Ott van a paddoknál, mikor a lovakat sétáltatják; s mikor az ércztáblán a lovak számait kiperczegtetik, már rohan a gyep felé, hogy meggyőződjék róla, hogy ezt és azt a lovat melyik jockey lovagolja. Majd a bookmaker-nél terem, tájékozódni, hogy az outsidereknek minők a chance-ai, s hogy a favorit győzelme esetén milyen nyereségre van kilátás. Futó tekintetet vet a galoppozásra, s a nagy totalizatőrhöz siet, hogy lássa, hogy az ötven forintos tétek közül hányat tettek az ő jelöltjére. Aztán átszalad a harminczkrajczáros helyre, mert ott a favoritra többet lehet kapni. A nap rátüz a gyepre; emberünk izzad, mint egy teljesen „kilovagolt“ paripa; s futva, nyögve, sóhajtozva, verejtékezve keresi a kenyerét.

A versenynap végén öt forint pluszban van. Ekkora munkával és fáradsággal megkereshetett volna otthon tiz forintot.