5. Ők ketten.

Mert soha sincsenek többen. A hány saison, annyi szerelmes pár. Minden meetingen látni egy szerelmet, többet soha. A szerelmes ember a kiveszőben levő állatfajok egyike; ritkább, mint a bölény s ritkább, mint a spleen-es kenguru.

A kisebbik ő okvetetlenül ragyogó teremtés. Koronkint hites neje egy Monsieur Zéró-nak, máskor csak kedvese valamelyik leviharzott nagyságnak. A leviharzott nagyság, a maga idejében, a földközi tenger környékének első Don Juanja volt. Bejárta ötször a világot, s körül vadászta a földtekét. Lőtt oroszlánt, tigrist, vaddisznót és zebrát; lőtt szelidszemü őzet, s lőtt házi nyulat; lőtt mindent, ami lőhető. De immár elrobogott fölötte az idő. S ő tiszteli a multat, de ugy van vele, mint Lessing. A multból kevesebb több volna.

A nagyobbik ő az a bizonyos huszonnyolcz éves, szépen sütött bajszu, korrektül öltözött, beszédes szemü, komoly fiatal úr, a kit tizévről-tizévre mindig más és más játszik a franczia darabokban. Okvetetlenül Györgynek hivják. Nem, nem ő kötötte meg a frankfurti békét; de huszonnyolc éves, bien mis, s meglátszik rajta, hogy korán kel.

Többnyire mintha nem is látnák egymást. A nagyobbik ő neki támaszkodik a korlátnak, s a közönséget nézi. Az ember azt hinné, csupán a szinésznők érdeklik. De néha eltéved a pillantása, s ilyenkor tekintete ugy villan össze egy forró szemsugárral, ahogyan két arany-penge csap össze.

A kisebbik őt, a pompás teremtést, mintha csak a hamis startok érdekelnék. A sok szines dress nyugtalanul csillog-villog a messzeségben; nem csuda, ha néha elszórakozik a figyelő szeme…

A nagy rumli alatt, mikor a lecsillapult Bayard valamelyik bookmaker-rel alkuszik, a kisebbik ő neki bátorodik. Egy pillanatra fölkeresi a szép czilinderü gavallért, s megszólitja, francziául vagy angolul:

– Proponent az, a melyik mindig elszalad?

Aztán halkabban:

– Végtelenül szeretlek. Te édes, édes!

Mindegy, ha meghallják, ha megértik is. Azok, akik itt körülöttük állnak, nem az ő világukból valók. A dryadok ölelkeznek, s nem törődnek vele, ha egy zerge bambán tekint rájok.

Aztán szétmennek. S mintha a nyugtalankodó „mezőny“ végképp lebilincselné figyelmöket.

Az örök Györgynek világ végeztéig ez a legkomolyabb szerelme. Ez az a neki való élő lény, a kire érzékei a legtovább fognak emlékezni. Ő bizonyára nagyon bosszankodnék, ha a világban publique-ké válnék a viszonyuk: ez ártana karriérjének, s komolysága hirének. De mindig bosszantani fogja kissé, hogy az a latifundiumos hölgy, akit majdan feleségül fog venni, koránt sincs ilyen szépen kibélelve.

Hogy mire gondol a kisebbik ő, mialatt a starter hiába iparkodik a lovakat elinditani? Ki tudja azt? Talán azt gondolja:

– Ez az az ember, akivel el lehetne élni egy halászbárkában, rongyosan.

Talán azt:

– Ha azok közül való volnék, akiket elvesznek: ez öt sor gyémánt collier-t tenne a nyakamra.

Holnap még szeretni fogják egymást: ősszel már alighanem szétválasztja őket az élet-ár, a dolgok rendje. De két év mulva, mikor véletlenül ujra látják egymást, Baden-Badenben, vagy Trouville-ban, örömmel fognak visszaemlékezni rövid regényükre.

Most: egyszerüen nem tudnak a jövő és a következő évről, nem tudnak a holnapról, egyes-egyedül erről a pillanatról. Tekintetük, mely unatkoza járja be a viztorony tájékát, koronkint, alattomban, egymásra tapad, s mikor felhangzik a „start“-ot jelentő harangszó, letesznek minden óvatosságról. Mindenki a távolba tekint, csak ők néznek egymás szemébe. „Dandár, Dandár!“ – rivalg a tömeg, de mit nekik Dandár, s a többi mind! Dandár canterben győz, de ők még semmit se tudnak a fehér dressz könnyü győzelméről. Elvesztettek Trivial-on száz vagy kétszáz forintot, de mit nekik száz vagy kétszáz forint! Mikor övék a mennyek országa!