4. A kis angol leány.

Délelőtt órákat adott Kohn Bernát Árpádnál. Délután meg kell látogatnia a beteg nagynénjét s kimegy a lóversenytérre.

Egyedül ödöng a sokaság között; senkit se ismer, és senki se ismeri. Nem vált egy szót se egy teremtett lélekkel se; magánosabban van, mintha sziklaparton ülne. Ez az igazi magány – mondotta Lord Byron – járni elhagyatva emberár között.

Egyik kezében a programmját és az irónját, másik kezében egy idomtalan napernyőt tartva, mint a kinek soha semmi dolga, mélységes unalommal kóborol előre-hátra. Néha udvariatlan monakoiak oldalba is lökik.

De koronkint eltünik a nagy tribün tájékáról. Lesétál a mázsáló felé, s meghúzódik valamelyik fánál. Egyszerre fölrezzen. Egy jockey áll előtte, dressben, a ki halkan néhány szót vált vele. Aztán elválnak: a lány visszafordul s elsétál a totalizatőrhöz.

Mindig veszit. Egyre veszit. De a tipet ő mondotta: és oh, a mig a tipekről beszélt, mily édesen mosolygott rá! A kis angol lány, aki elvesziti a heti keresményét, tele van boldogsággal.