LÓVERSENYEN.

Mosolygó ég alatt, lombok árnyékában, szép asszonyok közt járok. Elnézem, a többiekkel együtt, hogyan itatja meg az istállószolga The Baron és Pocahontas szépunokáját, miután előbb gondosan megmosta a nemes állat orrát; elszemlélődöm rajta, mint pattan a nyeregbe a szines ruhába öltözött fityfirity jockey s hogyan jártatja meg a telivért a korai füvön, amelyre kora pusztulás vár; s mialatt lesem a csöngetyüszót, amely a nagy tribünre hí, megmozdul bennem az ördög, az a rém, mely már régóta nem engedi, hogy öntudatlanul adjam át magam akármiféle gyönyörüségnek, megkopogtat belülről és… igy morfondálok magamban:

– Mit keresek én ezen a helyen? Miért hajszolom azt a szórakozást, melyet nem én nekem s nem a hozzám hasonlóknak fedezett föl a pihent ész? Miért keveredtem közéje ennek az uri népnek, melynek az életre nem az én életem, melynek álmai nem az én álmaim, melynek örömei nem az én örömeim? Ha unalma, melankóliája és fásultsága idegen és megérthetetlen előttem (meg a többi „májusi“ előtt, akik mind nem ismerik a tétlen lét boszuálló érzéseit, spleen-jét, déboire-jait) mért jöttem részt venni öröméből, mulatságából, izgalmaiból? Az a szenvedély, melyet a másféle életmód fejlesztett ki azokban, akik e helyt itthon vannak, belőlem nem teljesen hiányzik-e? Nem mélységesen mindegy-e nekem, hogy Masseur vagy Prado jön be elsőnek? Nem ugy vagyok-e, mint az a derék paraszt, aki ugy találta, hogy minden verseny egyforma, mert mindegyikben: valamelyik ló előbb jön be, mint a másik? Nem lehetetlen-e előttem az a nagy stilü játék, mely érdeket ád a ló mindegyik ugrásának? Nem tartok-e még mindig a filozóf-paraszttal, aki azt vallotta, hogy a verejtékkel szerzett pénzt nem bizza az ember oktalan állatra? Vagy nem nevetséges volna-e tiz forintért ugyanazokat az izgalmakat arrogálni, amelyeket az óriás koczkázat ád? Nem fotografus-tempó-e: utánozni a portlandi herczeg mulatságát kicsiben?… Eh, eredj vissza a dolgozó szobádba; a robot a te fáradalmad és szórakozásod, a könyvek a te melankóliád és gyönyörüséged!…

De ugyanekkor egy impresszió, mely eddig csak szendergett bennem, amióta a liget nézőterét évszakról-évszakra folytonosan róvom, fölébred odabenn és életjelt ad magáról. S ez az impresszió, melynek hirtelen nem tudnék nevet adni, megnyugtat és lecsillapit. Ilyenformán biztat:

– Ám lehet, hogy a mulatságod csak olyas, mint a keritésre mászó gyereké, de azért ez az élvezet nem kevésbbé reális. Meglehet, nem tudnád egy szóval megmondani: mi az, ami ide vonz (az impressziód nem egységes), de azért a kellemetes érzés, mely maradni készt, ha composit is, nem kevésbbé intenziv. Oh, könyvek rabja, mit tanakodol rajta: ide való vagy-e, mikor körülted minden friss és majdnem ismeretlen szenzácziókkal tölt el, mikor mindaz, ami környez, szokatlan, uj és „vasárnapi“ előtted, még a levegő is?!

Ó, mindenekfölött a levegő! Az áldott, a jóttevő, a mocsoktalan levegő! Három óra a szabadban annak, aki a levegőből csak a szük sikátorok miazmáit ismeri, aki, hogy „időt nyerjen“, bérkocsin, három szippantással telefüstölt bérkocsin jár robotból-robotba, mert nem elég jómódu, hogy gyalog járhasson; három órányi tavaszi szellő s enyhe napsugár annak, aki már beletörődött a természettelen lét nyomoruságába, hisz ez maga az öröm, a sátoros ünnep öröme! A dolgok mindennapi rendjében, az örök egyformaságban, alig jut eszünkbe, hogy a tanyánktól egy kőhajitásnyira levegő van („relativ“ és városszéli levegő ugyan, de mégis csak levegő) s ha eszünkbe jut is, megijedünk a gondolatra, hogy mikor annyi a tenni való, mikor a huszonnégy óra oly picziny időnek tünik fel, órákat áldozzunk annak a fényüzésnek, hogy kiszellőztessük magunkat, s ez alatt folyton-folyvást tétlenül legyünk! Ars longa, vita brevis, s azért onnan vonjuk meg az időt, ahonnan lehet. S az a látszólagos érdek, mely kivont bennünket a lóversenytérre (üzleti sietséggel hajtatunk oda, hogy elveszitsünk egy pár forintot) ott tart a szabadban három órán át, az elfoglaltság érzetét kelti bennünk, s nem juttatja eszünkbe az időt, amely „pénz“. A májusi szellő kicsipi petyhüdt arczbőrünket, a már tüzelő nap enyelgése arczunkba hajtja az aluszékony vért, s bámulva látjuk, hogy amott, tulnan, a viztorony mögött, nem emelkedik kőfalak sora, rájövünk, hogy nincs szebb dolog a világon, mint a napfény, s fölfedezzük, hogy az ég kék!

S könyvekhez szokott, ügyetlen járásu szemem uj erőre kapva kalandoz el a nem ismert, kék messzeség felé. Eltünődöm ezen a kék valóságon, melyet látnom se hagytak, melyre gondolni sem engedtek: „les contes bleus“, a könyvek dajkameséi. Szomoru ábrázatot mutathatok itt, mert mellettem csilingelő nevetés hallatszik, meg „szemérmetes leányzók boldog vihogása“ – hogy a Porzó szavával éljek – s én persze a nevetést, a könyvmolyok kezdődő üldözési mániájával, mindjárt magamra veszem. Pedig isten tudja, min mulatnak el (bizonyosan valami olyanon, ami nekem arab nyelv) – mert, mikor mellettem elhaladnak, tiszta és hideg szemükből kiolvashatom az uri határozottságu eltökélést, hogy tekintetük nem fogja tullépni a „jockey club tagjainak fentartott hely“-et. Azokban a merész, feltünő, tavaszi toalettekben vannak, amelyekben egy polgári nő lehetetlen volna, s amelyeknek az utánzatai oly szánalmasak a szegény Phrynéken! Nincs ezeken a ruhákon egy garas ára szépség (nincs legalább az én szememnek, mely nem szivelheti lányokon a selymet és az atlaszt), mégis nagy, és lehetőleg öreg vagyon kell hozzá, hogy megjelenhessék bennük valaki. De akármilyen vakmerőek is ezek a ruhák, annál kedvesebbek, annál szebbek ők maguk! És milyen édesen tudják csiripelni azt a szegény magyar „r“ bötut!

Sully Prudhomme jut eszembe.

S’il n’était rien de bleu que le ciel et la mer,
De blond que les épis, de rose que les roses,
S’il n’était de beauté qu’ aux insensibles choses,
Le plaisir d’admirer ne serait point amer.

Ah, nemcsak az ég kék, vannak kék szemek is! Nemcsak a kalász szőke, van szőke haj is! És nemcsak a rózsa – olyan, amilyen, vannak rózsás arczok is! Hej, nemcsak az élettelen dolgok szépek! És bizony, oh ifju testvéreim Erasmusban, ha gyönyörködtök ezekben a szép kis teremtésekben, akiket Gyp szerint ötvenkét gombos pánczél védelmez, a gyönyörüségtek nem lesz minden keserüség nélkül!

Vagy tán éppen abban van a legfőbb varázsuk, hogy – lehetetlenek?! Hogy messzire vannak, mint a kék ég maga?! Hogy ha egyiküket-másikukat ugy láthatjátok is nagyratörő álmaitokban, mintha ruhájukon csak egyetlen gomb volna, mely elszakadhat – még akkor is megmarad az a tudatotok, hogy feleséget nem választhattok közülök?!… Meglehet. A megismerhetetlen vonzó ereje maga is megmérhetetlen. De ha a nyugtalanitó érzésben, az izgalomban, melyet ez a tudat okoz, nem tudtok találni némi édességet is, nem érdemlitek meg, hogy Isten megáldott s megvert a „plaisir d’admirer“-val.

*

… Csöngetnek. Az istállóval szemben, a kis jelző pózna czin-lapján kiperczegtetik az induló lovak számait, s a versengő előkelőségek, Sphynx-arczu lovasaikkal a hátukon, lépésben indulnak meg a pálya felé. Oda át már nagy a sürgés-forgás. A mázsáló a nagy jelzőkön is kirakatta azóta a számokat, meg a jockey-k neveit s a vándorlás a pénztárak felé megkezdődött. A bookmakerek kalitkája körül kiváncsiak raja, s odabenn, a rácson belül, javában járja az „adsza-nesze“. A közelben eszmecserék a kurzusról. „Csak másfélszerest ád!“ – „Okosabb volna az outsiderre tenni.“ – Tulnan, a második helyen, őrült tolongás a kis totalizatőr körül. Ott lelkes hivei vannak egyik-másik jóképü jockey-nak. Próbagalopp – egy-egy villámlás a játékosok agyvelőin át, s mialatt a lovak szép lassan utra kelnek ama pont felé, ahonnan indulni fognak: emitt, az ember-áradatban, nagy nyüzsgés-mozgás kerekedik, csoportok kanyarodnak „jobbra át“, a nagy pénztár tájára, pénzes kis gnómok száguldanak czimborától-czimborához, hol erre, hol arra, s a katona-banda mögött, mely tul a pályán, a vasárnapi nép szomszédságában muzsikál, a Sátán hegedülni kezd.

Elbámészkodol ezen a forgatagon. „Mily eszeveszett rumli!“ – szitkozódol magadban. Könyveid megtanitottak rá, hogy a játék bün és ostobaság. Szinte látni véled, hogy minden játékost egy-egy Bertram vezet. És egyszerre azon veszed észre magadat, hogy te is ott vagy, ahol a többiek. A láz elragadt rád is. Megtanulod, hogy nem kell szigorunak lenned.

És, végre is, hátha tévedsz?! Hátha ez a játék se rosszabb, mint az a többi más játék, amelynek komoly nevet adsz?! S mit tudod, hogy a primitiv természeti müködéseken kivül nem játék-e minden egyéb a világon? Honnan tudod, hogy nem puszta játék-e: a vitatkozás az „én“-en és a „nem én“-en, az „idealizmus“-on és a „realizmus“-on, hogy nem játék: a komoly katonásdi, az ankétesdi és az alkotmányosdi?! Tudja-e közülünk az, aki a legtöbbre viszi, hogy komoly dolgot mivelt halhatatlan munkáiban? Szegényes labdák vagyunk láthatatlan tündérek kezében; soha se tudjuk: nagy dolog-e, mikor egy impozánsat ugrunk?

Tréfán kivül, ez a gyerekes koczkázata az anyagi jónak, amit játéknak nevezünk, csak a regényekben és a szindarabokban aljasitja el az embereket. Igazában ugy szokott lenni, hogy akik a nagy veszteségek idejében aljasságokat követnek el, azok már előbb is aljasok voltak, csak alkalmuk nem volt képességeik kifejtésére. Alighanem ugy lesz a játékkal is, mint a borral (Mirza-Schaffy szerint). Attól függ, hogy ki játssza?! Ugy tetszik, hogy „az ördög ital“-ából is:

Sprudelt Gift und süsse Labung,
Sprudelt Schönes und Gemeines:
Nach dem eig’nen Werth des Zechers,
Nach des Trinkenden Begabung.

Épp ugy lehet szépen játszani, mint szépen diplomatizálni, vagy szépen élni. És olyan képzelhetetlen-e az eset, mikor a játék vágya csak a lélek egy nagyon érthető effort-jából fakad, hogy felhasználja s szolgájává tegye az emberi ösztönök legnyomorultabbikát, a bir-vágyat, a czélból, hogy olyan pillanatokat szerezhessen magának, melyek felejtetni tudják vele a lét összes nyomoruságát?!

*

… Hollá, a tribünre! Már mindenki fenn van. A messzelátók neki szegezve annak a pontnak, ahol négy ló ficzánkol. Uj csöngetés. A starter zászlója megbillen, már jönnek! Körülfutják a görbét s befordulnak az „egyenes“-be. Persze, „az én lovam“ leghátul van; azt a versengőt, amelyre egy könyv-moly fogad, valami ismeretlen hatalom okvetetlenül megbénitja. Harangcsengés: no most!… A szomszédaim vadul kiabálják annak a lónak a nevét, amelyre fogadtak, mintha ez a biztatás előbbre segitné a szegény párát!… Hanem a favorit is le van pipálva: az a ló győzött, melyről előbb az egész publikum elvégezte, hogy „nincs formában“. Most azonban egyszerre kétségtelenné vált, hogy ő a legkomolyabb konkurrens a Derbyre. Oh, a Siker! A rómaiak, akik ezt az égi személyt Victoriá-nak nevezték, aligha hitték, hogy egyszer e fél-istennő kultusza meg fogja haladni a többi égi lényét együtt véve.

Természetesen, mi alig látunk különbséget a győztes és az utolsó között. De ha még egyszer, ha többször látjuk őket futni, rájövünk, hogy egyéni vonásaik is vannak. És fölfedezzük, hogy a ló nem olyan ostoba állat, mint a hire mondja. Sőt mind megannyi egy-egy érdekes individium. Karakterükben, temperamentumukban, külsejükben épp olyan különbözők, mint az emberek; csak szem kell hozzá, mely meg tudja látni ezeket a különbségeket. Utoljára azt is észre vesszük, hogy jellemükben ugyanazokat a kombinácziókat mutatják, mint az emberek. Csak a Plutarchos-uk vagy a Tallemant des Réaux-juk hiányzik. Régi lóversenylátogatók például emlékezhetnek rá, hogy Abonnent határozottan büszke volt. Nem türte az ostorcsapást. Addig, mig nem érintették, jött szépen, kiváló tehetsége szerint, de ha oly hévvel találták biztatni, hogy méltósága csorbát szenvedett, a szentnek se ment tovább. Buzgó meg, különösen fiatalabb korában, kishitü volt. Fényesen tudott nyerni, de csak vezetve; ha „várásra“ lovagolták, s valamelyik czimboráját maga előtt látta, elcsüggedett. Eleresztette fülét-farkát, s az napra vége volt. Biró-ban komédiás-természet lappangott. Szeszélyes, lusta teremtés volt; s csak akkor érezte magát elemében, ha meglepetéseket, „coup de théâtre“-eket mutathatott be. Ilyenkor nem lehetett vele birni. Mindig osztentanczióval, hirtelen hihetetleneket nyulva, váratlanul győzött. S két ilyen diadal között, gyönge versenytársak mögött, utolsónak szokott bekullogni, nagy ravaszul. S ki ne emlékeznék a szegény Viadal-ra? Viadal-nak az volt a mániája, hogy csak canterben szeretett győzni, „már föltartva“, szóval dicsőséggel. Néha, mikor csak erőfeszitéssel győzhetett volna, szégyenkezve osont el a birói páholy előtt, elbujva hozzá nem méltó versenytársak mögé; ellenben, mikor legerősebb ellenfeleivel küzdött, de fölényét érezte, ugy jött, mint a mesék táltosa, közelébe se lehetett jutni. Szerette ragyogtatni a fölényét s gyülölte a „struggle for life“-ot. Ugy találta, hogy nem érdemes azért élni, hogy csak a szénáját és a zabját keresse meg „az ember“; ugy találta, hogy csak a nagy diadalok mámora érdemli meg az életet. Viadal-ban egy költő lelke lakott.

(1890.)