KIS FIUK, KIS LEÁNYOK.

Tudok egy franczia verset, mely rimekben nem valami gazdag s emelkedettség dolgában sem éppen mintaszerü, de oly általános és örök életü igazságot fejez ki, hogy igazán érdemes néha-néha ujra nyomatni. Hangzik pedig az egész következőképen:

Lorsque deux élèves du Conservatoire
Rencontrent un élève du Conservatoire,
Cela fait trois élèves du Conservatoire,
Enchantés, ravis, bien contents de se voir
Très loin, bien loin, fort loin du dit Conservatoire.

Nem merem leforditani, mert az eredeti szépségeiből bizonyára csak kevés maradna meg kisérletemben. De prózában és szabadon körülbelül annyit jelent, hogy: mikor két konzervatóriumi növendék találkozik egy konzervatóriumi növendékkel, akkor három konzervatóriumi növendék van együtt, akik mind el vannak ragadtatva s fölöttébb örvendeznek azon, hogy a nevezett konzervatóriumtól távol, igen távol, igen-igen távol láthatják egymást.

Ez a vers jutott eszembe, ahogy a multkor, a Svábhegyen iskolás gyermekek csoportjára bukkantam. Nagy vidámságban voltak szegények, hogy iskolájoktól messze találkoztak, nem tudom hány száz lábnyi magasságban a tengernek és minden gyermek-idomitó intézetnek szinvonala felett. Hogy iskolás gyerekek voltak, onnan tudom, mert tanulmányos dolgaikról beszélgettek, ugy, amint nehéz, rossz álmokról, lidércznyomásról szokás beszélgetni. Szerencsés kor! Csak arra gondoltak, hogy tul vannak egy évi keserves roboton, arra nem, hogy pár hónap s a rókatáncz ujra kezdődik.

Pedig, e szünetnek, mely alig pár napja kezdődött, nemsokára, két rövid hónap multán, vége. Megint befogják őket abba a szelidebb fajtáju taposómalomba, melyet iskolának neveznek; s amit az idén jól-rosszul kezdtek, jövőre folytatni fogják. Szeptemberben a szülői gondoskodás ismét foglalkozni fog velök egy teljes napig. Most még senki se gondol velök, ha csak a közoktatási minisztérium nem, ahol egy sereg dologtalan fogalmazó mindig azon töri a fejét, mi módon lehetne a tanulási tervezetbe még egyet-mást beszoritani, noha ez a két hónap ép a legalkalmasabb idő volna a szegény kis Smike-ok jövendő sorsát meghányni-vetni.

Mert ők maguk ugyan nem gondolkoznak a sorsukon. Az én svábhegyi czimboráim is olyan vigasságnak adták magukat, mintha a mártiromságnak örökre vége volna. Milyen könnyüvérüek és milyen – gyanutlanok! Igazán, cet âge est sans-souci. S irigységgel vegyes csodálkozással hallgatom, amint elidétlenkednek egymás között.

Nyolcz-tizenegy évesek: a gyermekek hálátlan korában vannak. Abban a korban, mikor az emberi lény a legesetlenebb, s a teremtés minden állatja közül leginkább emlékeztet arra a csunya valamire, ami még nem béka, de olyan béka-szerü. Szeretem a gyermekeket, ha e válságos időben vannak, talán azért, mert ilyenkor az ördög sem szereti őket.

Gyönyörködve nézem az idomtalan kis lányok suta mozdulatait, s a lőcsös fiu-gyermekek paraszt-tréfáit. A lányokon még minden csupa aránytalanság: minden egyes testrészük ormótlanul nagy az egész kis testhez képest, minden vonásuk tulságosan határozott, az egész alaknak fejletlenségéhez viszonyitva. Hogy ebből az eleven tökéletlenségből lesz majd valaha a teremtés utolsó szava: a szép női test! – alig tudom elképzelni. A fiuk, ha lehet, még ocsmányabbak a leányoknál. Kora-vén fejet hordoznak szánalmas, kis törzsükön és e visszásságban van valami ijesztő, de van valami groteszk is, ami Teniers „Bucsu“-jának nevetséges törpéire emlékeztet, azokra a fejenagy, keszeg alakokra, melyeken a czingár tagok és a roppant kupak nem hordozzák magukon a betegség, az öröklött mizériák rémitő jeleit, hanem nevetve és nevetést keltően vádolják a bóbiskoló természetet. Mindannyian esetlenül, kellem, forma és czél nélkül mozognak, mintha minden áron dolgot akarnának adni friss erejü, félszeg tagjaiknak; s bizonytalan, tétova járásukhoz, éretlen testalkatukhoz sehogysem illik tekintetüknek biztossága, szemüknek elevensége, okossága, mondhatni: öregsége. E szemekből már a jó és gonosz megismerésének vágya csillámlik ki; s ugy tetszik nekünk, mintha az értelem, mely belőlük kisugárzik, aggasztó rohamossággal fejlődött volna a hitvány testnek rovására; e kis szörnyek megannyian ugy tünnek fel előttünk, mint akikben a gondolkodó ember már régen nyakára hágott a cselekvő, az akaró embernek. S talán azért oly csunyák, mert a természet valamivel meg akarta bélyegezni vétkes kiváncsiságukat.

Természetes, hogy a semleges nemü, szoknyás kis lények, s a kamaszodó fiuk, ha egymás közt vannak, sokkal élénkebb társalgást folytatnak, mint akármilyen szelid ellenőrzés mellett. És e társalgásban a nem sejtett kontempláló találhat némi élvezetest is. Mert egyformán érdekes az is, mennyiben majmolja ez a miniatür társaság a nagyot, és az is, milyen különbségeket hoz létre (a társalgás formáját illetőleg) a korban való fogyatkozás, ellenére mindannak, amit a jó nevelés ez apró lényekre is ráparancsol. Ime valami, ami legelőbb, az első pillanatra feltünik. Hiába a leggondosabb nevelés, azt az udvariasságot, melyet a felnőtt ember (a legalsóbb osztálybeli is) tanusit a nő iránt, a gyermekbe lehetetlen beleoktatni. Megtanulhat bizonyos formaságokat, a felfogást azonban (a gyöngébb nemnek tartozó hódolatról) nem teszi magáévá egész a serdülésig, mindaddig, mig a nem megszünik puszta fogalom lenni, s mindaddig, mig a leánykában nem sejti az asszonyt. Egyik kétségtelen jeléül annak, hogy minden illem és udvariasság csak az érzékiség fügefalevele, abban az időben, mikor az érzékiség még nem ébredt fel, a serdületlen fiunak (minden beléje vert jó modor ellenére) a kis leány csak egy megvetett, tökéletlenebb (mert gyöngébb) czimbora, akire a legtöbb élcz pattog, akivel szemben legkiméletlenebb, a legkevésbbé gyöngéd. A kis leány már korábban mert a serdülés nála korábban kezdődik. Egyenlő koru s különböző nemü gyermekeknél (leányoknál, akik respektálja a még fel nem ébredt férfiasságot is, talán már közel vannak a kritikus időhöz, s fiuknál, akik még messze vannak a serdüléstől) ez valami különös visszásságot idéz elő, az érintkezés formájában. Nincs nyersebb lény, mint egy tizenegyéves fiu, s nincs alázatosabb, hódolatra, megadásra hajlandóbb teremtés, mint egy tizenegyéves leány. E jelenséget nem szokták eléggé megszivlelni, pedig nem jelentéktelen a nevelést illetőleg. De általában, senkivel sem foglalkoznak kevesebbet, mint egy ilyen kellemetlen, kamaszkodó lénynyel, akire pedig, mivel leginkább nyilt minden benyomásnak, legjobban kellene vigyázni.

És ha nagyon keserves is velük foglalkozni, az a fáradság sem lehet minden öröm nélkül. Az értelem (a legelső időket kivéve) sohasem fejlődik gyorsabban, mint épp ebben a korban. Ki nem vette észre, hogy ily koru gyermeknek a megfigyelése és viccze több, mint mikor felnő? Hogy kinevetnek bennünket véneket s mennyire a fejin találják a szeget!

Ami engemet illet, nincs rancune-öm, s szeretem őket, mert már a küzdő embert látom bennük, nevetségesen kicsinyitett embert ugyan, de a fődologban: az életrevalóságban már bevégzett, készen álló valakit, a küzdő ember minden bünével, s minden jó hajlandóságával.

*

Minthogy annak idején nekünk is meg kellett ismerkednünk a permutácziók és variácziók rejtelmeivel s más eféle hasznos dolgokkal, elvégezzük, hogy annak a nemzedéknek, melynek majdan átaladjuk az élet fáklyáját, szintén ki kell állnia a türelemnek eme tüzpróbáit. És ezeket a mindenre fogékony, rendkivül receptiv hajlamu lényeket átadjuk (többé-kevésbbé egész napra, néha egészen is) egy nagy kaszárnyának, melynek megvannak a maga sajátos erkölcsei, (az erkölcs szó itt lucus a non lucendo), hadd idomítsák őket olyan edzett legényekké, a kikben később se a permutácziók, se egyéb iskolai mikrobák kárt ne tehessenek. S ha némelyikünk érez e miatt valami gyönge lelkifurdalást, a benső szózatot elnémítjuk azzal a megnyugtató tudattal, hogy Newton kéttagi tantéte nélkül később úgy se lenne hivataluk, a mi tudvalevőleg a lakásbérrel s egyéb járandóságokkal együtt a legfőbb világi jó, s végső czélja minden emberi törekvésnek.

S az idomítani való lényeket, a kiknek nyilt, eleven esze eleinte reagál minden tudományos baczillus ellen, igyekszünk jó korán kiüldözni a fészekből, mert mikor még egészen kicsik és gyöngék, mégis csak erőtlenebb az ellentállásuk.

A madár, ha terhére van a fiókája, egyszerűen kitúrja maga mellől. Az ember, a kinek terhére van a porontya, szebb módon igyekszik szabadulni tőle; s e végből – évszázadokon át – különböző intézményeket talált fel. Először az egyetemeket, később a közép- majd a népiskolákat, végre a kisdedóvókat. Nemsokára talán már a csecsemőktől is szabadulni kiván, s ide s tova látom már az időt, mikor az Erzsébet-téri sétányból s egyéb dajkasziveknek kedves helyekből szintén állami intézmény lesz, mely majdan előkészít a magasabb czélú kisdedóvóra. Lesznek eminens és hanyag csecsemők, mely utóbbiak, ha nem oly térképeket festenek a fehérneműikre, a milyeneket a felállítandó intézet szabályai megkivánnak, elvesztik ama jogukat, hogy később doktorátust tehessenek.

Ma még nem haladt ennyire a czivilizáczió. De már láthatni iszonyatos nagy táskákkal olyan gyerekeket, a kik még nem tudnak járni, csak ődöngnek, a mint a czirkuszokban és hippodromokban láthatni idomitott galambokat, a melyeket tüzes abroncsokon ugratnak keresztül.

S azért hiába mondaná valaki akármelyik apának: – Ne adja a gyermekét iskolába öt-hat éves korában. A munka, melyet ott rászabnak, képtelenül sok az ő kis erejének, nem is beszélve arról, hogy ott nem azokat a lelki tehetségeit fejlesztik, a melyek már megvannak, hanem azokat a képességeit erőltetik, a melyek még csak ezután fejlődnének ki, ha előbb a bölcsek Módszer-e csiráiban el nem pusztitaná ezeket. Legyen, ne szóljunk róla, hogy az iskoláknak, mint a börtönöknek, speciális nyavalyáik is vannak, de gondolja meg, hogy ha gyermeke nem pusztul is el az erejét meghaladó munkában: akkor fog kidőlni a túlságosan súlyos iga alól, mikor a munkának tulajdonképeni ideje elérkeznék. Akadályozza meg, hogy a gyermekéből proletár váljék, a ki élete egy jelentékeny részét egy kétes becsű czélnak áldozza, csak azért, hogy aztán, pár lépéssel a czél előtt, fáradtságtól kimerülten hulljon össze.

Nem ilyen szavak, a Bossuet ékesszólása is hiába való volna. Melyik apa nem gondolja, hogy az ő gyermeke erősebb, eszesebb, jobban munkabíró, mint a többi valamennyi? Azért apa, hogy kivételnek higyje a magzatát, azért csillag az a gyermek, hogy ragyogjon. S azután persze – a nagy verseny!

Mert hogy később a versenyre képes legyen, hogy fölülkerekedhessék a többin, a kik számtalanok, hogy egy szóval megélhessen: a lehető legkorábban munkához kell látnia. A mint a teher mindig nagyobb, a munkaidő is, a Jákob próbaideje is mindig hosszabb. Az a gyermek, a ki még ma alig tud a maga lábán bemenni az iskolába, az „életútnak ép középfelében“ lesz, mikor megengedik neki, hogy igazán a maga lábán járjon. Mert nálunk nem az a törekvés, hogy minél több embernek lehetővé váljék a szellemi előhaladás, hanem az, hogy minél sikeresebben visszariasszák azokat, a kik a magasba kivánkoznak. Úgy látszik, csak akkor lesznek csizmadiáink, ha majd az ügyvédi vizsgálatokon a felsőbb mennyiségtanból is kérdezgetni fognak. Sőt meglehet, a versenyt később úgy meg fogják szorítani, hogy az unokáink közül csak az juthat kvalifikáczióhoz, a ki (mint a mesékben a kalandos herczegek a királyok rébuszait) meg fogja fejteni a közoktatásügyi miniszter találós meséit.

Oberländernek van egy gyönyörű rajza, mely a „jövő századbeli gyermekek“-et ábrázolja. Nyavalyás testű, elkényszeredett, idomtalanul nagy fejű gyermekek, a kik járni nem tudnak, csak csúsznak, nyüzsögnek egy óriás könyvtáron: az álványokon, a könyvek között, a polczok tetején, mintha rovarok s nem emberi lények volnának. Mások lent a földön vonszolnak maguknál négyszerte nagyobb foliókat; egyik-másik belebújt egy-egy roppant könyvbe s ott tanul nagy kínnal, alig birva tartani, néha-néha el is ejtve túlfejlődött, iszonyú fejét.

A szatira pompás; de a nagy fejeket nem lehet egész komolyan venni. Mert a milyen nyilvánvaló, hogy a modern tanítási rendszer tönkre teszi a gyermekek testét, ép annyira kétséges, hogy valami feltünő szellemi fejlődéssel járna. A mint hogy nem is élhet egészséges agy a nagyon silány testben.

Például a nálunk elfogadott tanítási rendszert kissé kompromittálja néhány – véletlen?, a mit mindenki észrevett. Hogy a mióta a német nyelv tanulása az iskolában kötelező, az emberek nem tudnak németül; hogy az a generáczió, mely az imént nőtt fel, s melybe már az iskolában igyekeztek beleverni a franczia nyelvet, nem tud francziául, míg az előbbi, melynek a franczia nyelv tanulása csak privata diligentia volt, többre vitte; hogy a közjogot azóta tudják legkevésbbé, mióta ennek a tárgynak a hallgatása az egyetemen kötelező, és így tovább, mert folytathatnám. De hát „a tudás nem áldás“, és az iskolának nem ismeretek terjesztése a legfőbb czélja. Legyen. Hanem abban mégis van valami megfigyelni való, hogy bizonyos idő óta, s ép azóta, mióta az iskolás gyermekeknek a szellemi munkával való túlterhelése oly képtelen arányokban növekszik, a szellemi munkásságnak csaknem összes térein minden új generaczió gyöngébbnek bizonyul a megelőzőhöz képest. Bizonyságaim: a természettudomány, a történelem, a nyelvészet művelői már jó hosszú idő óta. Ne tekintsenek a néhány kivételre, s hasonlítsák őket egymáshoz összeségükben.

Külföldön, a hol különben nem félnek attól, hogy a műveltség nagyon el talál harapózni, nem restelnek mozogni a czélból, hogy az iskolás gyermekek terhén könnyítsenek. Nálunk nem szabad e terheken könnyiteni, mert több szükségünk van csizmadiákra, mint tudósokra. Vajjon? A mi engem illet, nem vagyok bizonyos benne.

(1890.)