NYÁRI MULATSÁGOK.

Egészen kifogástalan úriember lehet valaki, s azért mégis megeshetik rajta, hogy hébe-hóba megkivánja az alacsony mulatságokat. És pedig nem is az élvezetért, hanem magáért az alacsonyságáért. Mindnyájunkban vannak titkolt és fegyelmezett, de tökéletesen soha el nem ölt rossz ösztönök, melyek néha kifelé kivánkoznak és eget kérnek. Mentül erősebb pórázon szoktuk tartani az ilyen rossz ösztönt, annál szilajabbul sarkal, ha egyszer meghagytuk szólalni; a nyakig gombolkozott emberek a legszivósabban kivánják, ha egyszer megkivánták, az ingujjra vetköződést. Mert sok gyarlóság van közöttünk a legjobbikban is, és egyik legáltalánosabb gyöngénk az, hogy az uj, a nem ismert, a változatos a varázs erejével hat ránk. Ugy hogy: a csatornának is lehet vonzó ereje, még olyanokra is, a kik megszokták tiszta ágyban aludni. Egy régi franczia mondás azt tartja: „Tout homme a dans son coeur un cochon qui sommeille“. Ha ez nem is, bizonynyal rejtőzik az emberben egy kis ördög, a ki koronkint fel-felébred, s csábitóaknak tünteti föl az öt érzékszerv előtt azokat a szórakozásokat, melyeket az értelem megvet s kitagad. Ez a gonosz manó kedvet lop komoly, jó izlésü emberekbe, hogy teli torokkal kaczagjanak a café-concert-ek leghülyébb kupléin s rávegye a leggondosabb családapákat, hogy átvirraszszanak egész éjszakákat, csak a virrasztásért, olyan bor mellett, a minőt ebédjöknél meg nem türnének, olyan czimborákkal, a kiknek máskor restellnek köszönni.

A legtöbb felebarátunk épp oly öntudatlanul enged ennek a gonosz manónak, mint a hogy hat esztendős urak engednek annak a (később érthetetlen) vágyakozásnak: a tiszta ruhával letelepedni a pocsolya közepébe, hozzá dörgölőzni a sáros kocsihoz, vagy legalább, ha már egyebet nem lehet tenni, feltörülni az esővizet a sétatér megázott padjáról egy ujdonatuj fehér pantalonka hátulsó részével. Az ilyenek egyes-egyedül azért keresik a csőcselék élvezeteit, mert vonzza őket a szokatlan, mint a gyerekek apró ruháit vonzza a szenny, s mint bizonyos idegeket vonz a viz vagy a nagy mélység. De vannak olyanok is, a kik olykor-olykor szántszándékosan vetköződnek pőrére, a végből, hogy kiszellőzzenek egy kissé. Emezek ugy vélik, hogy a lelki és testi egyensuly fentartására szükséges koronkint egy kis morális vagy szellemi érvágás, a szerint az elv szerint, melynek alapján Hypocrates ajánlatosnak mondta, hogy az ember havonkint egyszer lerészegedjék. S lehet, hogy igazuk van. Talán egyik föltétele az egészségnek, hogy a hasizmok is hozzá jussanak a maguk élvezetéhez, ugy, hogy ez alatt az agy békén szundikáljon, s kipihenhesse fárasztó gyönyöreit.

*

Azért nincs benne semmi meglepő, hogy akadt egyszer néhány, jóizlésünek ismert gentleman, a kik csömörbe esvén a sublimisebb élvezetektől, nagyon megkivántak valami közönségeset s divattá tették a zsákban futást meg a czigánykerekezést. Volt idő, melyet épp ezeknek a szórakozásoknak a bemutatása tett emlékezetessé; a mikor ismert előkelő urak nem tudtak okosabbat kitalálni, mint hogy sorvadásos csatorna-tisztitókban meg faczér „borfiuk“-ban gyönyörködtek, a mint ezek egy-egy ezüst forintért törték magukat a fejük tetején, vagy bukdácsoltak előre-hátra, czirkuszokból kimustrált rengeteg zsákokban. A ki ebben az időben a ligetben, vagy a budai hegyek közt barangolt, minden kőhajitásnyira talált egy-egy jól öltözött társaságot, mely ilyeténképpen finczoltatott egy sereg mezitlábos egyéniséget. Furcsa egyveleget alkottak igy együtt, nézők és előadók. Az előadók elitje a kereskedő világ amaz osztályához tartozott, mely fölöttébb kicsiben árulja a gyujtófát, a nézők ellenben olyan tisztes külsejüek voltak, hogy egynémelyik avultas kabátu miniszternek divatképül szolgálhattak volna. És ezt a vegyes, együvé nem illő népet lelkük mélyén ugyanegy gondolat kisértette: az a kérdés, melyet a filozófusok hiába igyekeztek megfejteni: „Kit szeret jobban a kutya, a gazdáját, vagy a sniczlit?“

A misera plebs örült, hogy szerezhetett némi kenyérre valót a feje keménységével is, a minek máskor csak csetepatékban tudta hasznát látni; de meg lehettek elégedve a nyers örömökre sóvárgó gentlemanek is, a kik ha nem élvezhettek sem kakas-viadalt, sem bikaheczczet, örülhettek olyan látványnak, mely amazoknál ártatlanabb, de nem kevésbbé épületes.

Vajjon eszükbe jutott-e az uri nézőknek, mialatt az ezüst forintért dulakodókban gyönyörködtek, valami ilyes:

– Ha ezek, a kik igy görnyedeznek, csusznak, másznak, ugrándoznak, tánczolnak, törik kezüket-lábukat, ütlegelik egymást s kinlódva csavargatják a maguk nyakát egy kis kenyérre valóért – egyszerre csak fölegyenesednének, s nekünk esnének, megváltozva, arczukból kikelve?! Ha megtanulnák azt a nótát, a melyet Belgiumban költöttek: „Nous danserons, nous danserons autour de l’échafaud…“, s tánczra perdülnének, ugy, a mint legbensejükben, titokban már most is óhajtják, a vérpad, a mi holttesteink körül?! Az lenne csak egyszer az igazi nyers mulatság! Az lenne csak az izgalom, ezeknek a mi fáradt idegeinknek, melyeket már semmi sem ingerel, csak a barbár, az alantas, az émelyitő.

*

Volt egy másik mulatság is, mely abban az időben nagy hóditásokat tett: a szépségverseny. Országszerte választottak „legszebbeket“, persze csak lokális: megyei és városi legszebbeket. Voltak fő- és al-legszebbek, mint vannak fő- és alispánok, és minden rendezett tanácsu városnak megvolt a maga legszebbje, csakugy, mint a maga tudós asszonya. Ezek a tiszteletbeli állások azonban nem jártak semmiféle kötelezettséggel; máskülönben, bizony, terhes feladatok vártak volna a választottakra.

A szépségversenyek természetesen nagyban emelték a magyar hölgyek szépségének a hirét, noha ebben a tekintetben eddig is jó firma volt Magyarország: Triesztben, Hamburgban, Konstantinápolyban. A szépségversengések hire elhatolt a meszi nagy világba. Külföldi lapok kiadták a szépek arczképeit, leforditották a róluk irt magyar szöveget, kissé elferditve s félremagyarázva, ugy, hogy a francziáknak reklámkép tünt fel, a mi a magyar eredetiben csak naivság volt. S szerződési ajánlatok is érkeztek az Alhambráktól meg az Alcazaroktól, a min mi persze nagyon megbotránkoztunk, szidván a Jules Lermina-kat, a kik kissé tájékozatlanságból, de talán még inkább skepsisből: veszett nevét költötték ártatlan asszonyoknak. Mert időközben elfelejtettük, hogy az operett-kuplék anyagát mi magunk szolgáltattuk a világnak.

*

Mig a provincziák mulatói a saját formáik tökéletességében gyönyörködtek, a metropolis lakói a mások formáinak tökéletlenségében kerestek szórakozást. Egy budapesti szinházban sátort ütöttek a liliputiak, s nevezetes fogyatkozásukkal sikerült nagy népséget csőditeniök abba a mulató-helyiségbe, a hová addig a jelentéktelenebb fogyatkozásokat nézni nem igen járt ember. A bódé, mely predesztinálva volt rá, hogy a leghamarább kerüljön bele a „leégett szinházak“ listájába,1) esténkint akkora közönséget fogadott magába, mintha nem is szinház lett volna, hanem valami zöldbe indult lóvasuti kocsi. A közönség két-három estén át nem tudott betelni annak a nagy halmaz nyomorékságnak a látásával, melyet a szükmarku természet rossz kedvében teremtett rakásra.

Ez a nagy méltánylás, melyre a liliputiak művészete talált, egy másik, régi, renaissance-kori lelkesedésre emlékeztetett. Volt idő, mikor megzápult emberek seregesen zarándokoltak a szép látásáért a capitoliumi Juliához, az ó-kori mumiához.

*

De van egy olyan nyári mulatság is, a mely most a legkevésbbé se divatos, s mégis, meglehet, örökké tartó. Vitéz László urra, máskép: Paprika Jánosra nagyon ráfér a reklám.

Olyan elhagyottak, olyan elhagyottak a szinházai, hogy már nem is lehetnek elhagyottabbak. „Véges üres az erszénye“, s bódéi olyan siralmas, düledező állapotba jutottak, akár csak a Cadet Rousselle három háza.

A Champs Elysées-n van vagy harmincz Guignol; vasárnap délutánokon alig lehet közelükbe férni; hétköznap sem játszanak a szélnek. A ligetben a magyar Guignolnak nincs többje három-négy bódénál: ezeket sem látogatja a liliputi közönség. Hiába, manapság a liliputiak maguk is aktoroknak csaptak fel, nemcsak a husz éves, az „igazi“ liliputiak, hanem az ideiglenes liliputiak is, a gyermekek. Csakugyan nincsenek többé gyermekek, nemsokára már pápaszemmel jönnek a világra.

Vagy a mieink czivilizáltabbak volnának talán, mint a franczia apróságok? S azért nem méltányolják Vitéz Lászlót, mert fölötte állóknak érzik magukat? A hogy vesszük. Talán czivilizáltabbak, s talán neveletlenebbek. Idejekorán kiesik kegyükből Vitéz László barátunk, mert tulságos korán hozzászoktatjuk őket olyan élvezetekhez, melyek későbbi koréi…

S végre Vitéz László hanyatlását az is megmagyarázhatja, hogy ujabban nagy konkurencziát csinálnak neki a bábszinházak, a melyek mutatványai pedig nem érnek fel Guignol előadásaival. A bábszinházak előre irt sablon szerint dolgoznak; a rögtönzés, a komédiázás ősi, kezdetleges formája egyes-egyedül Vitéz László kiváltsága maradt. Pedig csak ebben a formában nyilatkozhatik szabadon a nép humora, az a vastag, kolbász-humor, melyben a vásári tömeg gondolkozása valamelyesképpen mégis csak mutatkozik, s mely épp azért, mert egyszerü és nem mesterkélt, a leginkább megfelelhet a gyermekek eszejárásának. A mihez köze van e komédiának, mely nemcsak szemre való: Vitéz László nemcsak ágál, sipitozik is, – mellesleg mondva, olyan czérna hangon, hogy igazán nem várná az ember ilyen hősi nevü urtól.

*

Ki ne ismerné Vitéz Lászlót? Gyerek-ökölnyi, ferde fejét, ránczos, hamis, örökké vigyorgó pofáját, mely fintoraival és gyorsan mozgó szemeivel olyan, mint maga a megelevenült Hunczfutság? Maskarába bujtatott, vézna kajla testét, mely nem sokkal nagyobb, mint egy jókora uborka, – sunyi, féloldalra huzott görbe derekát, mely ugy lapul meg, mintha tulajdonosa mindig cselt vetne vagy lesben állana, – jobb vállának szaladó, esetlen karjait, melyek szüntelen ütésre készen rángatóznak, – szapora, tipegő lépteit, sipitó hangját, s ormótlan kalapácsát. Jő, tánczol előre-hátra, felesel magához hasonló konstáblerekkel, lakájokkal, marquis-kkal, parasztokkal, aztán agyonkalapácsolja az egész népet, majd kiköt az ördöggel is, magához hasonló vidám ördöggel, a ki lefüleli, egy utolsót püffent rajta, s mikor a szegény Vitéz László már kiöltötte a nyelvét, jeléül, hogy kifogyott belőle a szusz, beledugja egy koporsóba. De mikor az ördög távozik dolgára, a vitéz felüti fejével a koporsó fedelét, kibuvik belőle s ujra kezdi garázdálkodásait. Agyonkalapácsolja később az ördögöt is, közbe-közbe egy pár szegény házi nyulat, végül magát a halált is, s aztán mindent beletemet a koporsójába: ördögöt, konstáblert, halált és házi nyulat, mindezt annyi vidámsággal s akkora megvetésével minden logikának, mely egyformán kielégitheti a legnaivabb kedélyeket, s azokat a raffinált, művészi temperamentumokat, a kik egykor Francziaországban az Összefüggéstelenség-et tették legfőbb művészi elvükké.

Vitéz László nemcsak mulatságos legény, hanem olyan is, a kinek zagyva mókáiból tanulhatunk egyet-mást.

Például: megtanulunk becsülni (bármily messze essék is a dolog Vitéz Lászlótól): egy-egy drámai konvencziót, a szindarabnak olyan elemeit, melyek ellen az ujabb iskola irtó háborut inditott. Ime egy.

Nézzünk végig a gyér számu hallgatókon: a fiucskákon, a kiket a vitéznek minden ujabb csinyje és gaztette diadalmas tapsokra ragad, a félénk kis leányokon, a kik ijedten szorongatják a babájukat, mikor a garázda legény valami veszedelemben forog. Reszketnek érte, résztvesznek minden bajában, örülnek minden sikerének.

Alapjában, ez ugyanaz a drámai érdeklődés, melylyel a szinházi néző Antigone, vagy Phaedra sorsán csügg.

Egészen bizonyos, hogy Vitéz László ilyes érdeklődésre nem a karakterével tesz szert, nem is a szavainak költői szépségeivel. (Nem is menne sokra a karakterével, meg a költői vénájával; hallgatói ugy sem méltányolnák e fajta jelességeit.)

Az sem valószinü, hogy megjelenése bájával bilincseli le a naiv sziveket.

Honnan hát az érdeklődés ez iránt az erőszakos ficzkó iránt? Mért örül a közönsége egy szivvel, lélekkel, mikor leüti a halált, meg a konstáblert?

Ha csak onnan nem, hogy (bódé előtt vagy szinházban) alapföltétele minden drámai természetü részvételnek: a szövetkezés a hőssel (jóban, rosszban, mindenkorra), – a néző hallgatólagos beismerése, hogy midőn a szinpad elé ül, bizonyos közösséget vállal egy valakivel, a kinek cselekvéseit szemlélni fogja, mert maga a részvétel – ebben a (bármennyire) látszólagos életben – teszi a szinházi emócziónak, az ott szerzendő élvezetnek legnagyobb részét. Mindjárt eleve egy konvenczióval kell kezdenünk minden komédiának az élvezetét, még a Vitéz Lászlóét is.

Ez ugyan elemi igazság, de nem árt néha rekapitulálnunk az elemi igazságokat. Különben pedig a tulfinomultságot ne Vitéz Lászlónál keressük.

(1887.)