TWISTEK.

Mindennapos utam keresztül visz az Erzsébet-téren, ezen a parkot majmoló, szánandó kis térségen, melyben sápkóros fák és egy nyomorék pagodácska csúfolják a természetet és az architekturát. Olyan régóta taposom kövecses, sarupusztitó homokját, hogy már meg se látom a bokrain rágódó kórságot; el-elfelejtem szegénységét s czéltalanul bolyongva dísztelen fasoraiban, néha-néha azzal áltatom magam, hogy kertben vagyok. Olyan formán, a mint némelyik pillanatban elfelejtjük régi czimboránknak minden untig ismert, rossz tulajdonságát s egyszerre csak kellemesen érezzük magunkat oldala mellett, nem tudni: miért, s nem tudni: meddig?

S mivel ez a néha kertnek képzelt, oktalanul megszeretett tér innen-onnan hozzá tartozik már a legszűkebb honomhoz: a fölötte ellebbenő kicsi események (többnyire luftballonok), melyek annyira felizgatják a dajka-köröket és a kisded-kaszinókat, engem is érdekelnek. Ha a térre új kisasszony érkezik – a ki három krajczárokat szed be a székekre letelepedőktől – ha valamelyik kis Manó keresztül sétál a virágágyakon és csődület kerekedik: mindez rám nézve ép oly nevezetes, mint más halandónak egy trónbeszéd.

*

Régente a Twist Olivérek a Fagin-ok körmei közé jutottak és zsebmetszésben nyertek oktatást. Akkor szánakoztunk rajtuk. Ma a zene-vállalkozókhoz és a színház-bérlőkhöz kerülnek, a kik a szépre, művészetre tanítják őket. S most már az ördög sem törődik velök. Pedig a sorsuk nem igen vált jobbá; s a különbség csak az, hogy ez idő szerint a művészet czéljaira használják ki csekély életerejüket, míg azelőtt kicserzették a bőrüket egészen egyszerűen, minden szent czél nélkül.

A gyermek sohasem volt úgy kidobva a világba, mint a mi korunkban. Sohasem volt akkora szerepe az emberiség nagy háztartásában, mint ma, midőn a közös munkából aránytalanul nagy részt kell gyönge vállain elviselnie. Azelőtt vadul, elhagyatva nőtt, mint az útszéli gaz; a mi praktikus korunkat illeti a dicsőség érte, hogy ezt a növényt is felhasználja a boszorkánykonyhájában. Az idea, hogy a gyermekben is elégséges munkaerő van, hogysem a társadalom egyszerüen el legyen nélküle, jórészben a mi időnké; bennünket illet e miatt a „szánom-bánom“ is.

Hajdan is voltak siralmas gyermekségek. Ott van a nagy Condéé, mely elég ismeretes. Ötödfél éves korában bevonúl Bourges várába, hogy fölvegye a keresztség szentségét: a kapunál négyezer polgár, s ezeken kívül nemesek, papok, hivatalos személyek fogadják; a szegény gyereknek tetőtől-talpig vasban öt szónoklatot kell végig hallgatnia, küzdve az álom, s ösztöne ellen. Hanem azért tartja magát ünnepélyesen, méltóságteljesen. S ötödféléves! Micsoda nevelés lehetett az, amely egy egészséges érzésü kisdedet öt szónoklat végighallgatására kényszeríthetett! Borzalom elgondolni!

De végre ilyen dolog egészen a korunkig, csak ritka kivétel volt. Mekkora változás! Ha így haladunk, megérjük az időt, mikor az öt szónoklatot nemcsak meghallgattatják, de el is mondatják a kisdedekkel. A szellemi munkából már is ki kell venniök a részöket. S ma azok a kivételek, a kik megszabadúlhatnak a teher alól.

Hogy mennyi munkaerő vesz ilykép kárba idejekorán, arra csak mostanában kezd gondolni a társadalom. Soká nem törődött vele, hogy a hirtelen nyereség nem ér föl a későbbi veszteséggel. A gyermekek túlterheltetése azonban az alig múltban oly megdöbbentő eredményekre vezetett, hogy a változás elkerülhetetlenné vált. Természetesen első sorban a jómódú osztályok gyermekeiről gondoskodnak: az iskolai idő megszorításával. De a gyárak apró munkásain is megkönyörült itt-ott a törvényhozás, s a serdülés előtti időre nézve meghatározta a munkaidő legtöbbjét. Csak azokról a gyermekekről nem gondoskodtak eléggé, akik nem komoly munka, hanem a mulatságok gálya-rabjai. A legkevesebbet foglalkoznak azoknak a gyermekeknek a sorsával, a kik még alkalmatlanok lévén az igazi dologra, a szinházak, a czirkuszok, a mulatóhelyek csatornái körül senyvednek.

De immár ideje volna többet törődni azokkal az apró szerecsenekkel, a kik idomtalan bakugrásokat követnek el az operában, az ál-szörnyekkel s az állitólagos óriási békákkal, akik az „Ördög pilulái“-ban ődöngve hordják az állat-jelmezek súlyos terhét, a czirkuszbeli kedvenczekkel, a kik még alig döczögnek, s már életveszélyes produkcziókat kénytelenek végezni, szóval mindazokkal, a kiket a mulatóhelyek jószivű közönsége annyi szeretettel tapsol meg.

Vajjon megengedhető-e, hogy e gyámoltalan lényeket a gondatlanság, vagy az árvaság védtelenül adja át a szinházak testet, lelket sorvasztó levegőjének? Rendén van-e, hogy vállalkozó szellemek csapatostul gyűjthessék az elhagyatottakat és a nyomorultakat arra a gyilkos mesterségre, mely igazán megérdemelné a „kintornázás“ nevet?

*

A párisi Gaîté-ben a „Petit Poucet“-t adták. A színpad is, a nézőtér is tele volt gyerekekkel. Hüvelyk Matyi dramatizált meséje, meg a szemetkápráztató látványosságok oly nagy vonzóerővel voltak még akkor, hogy az utolsó strapontin-eket is elfoglalták a kis Totó-k és az apró Chérie-k, akik lelkesedve tapsoltak a hórihorgas Scipion úrnak, a mulatságos óriásnak és szakácsának, a játszó Totó-knak, meg a színpadi Chérie-knek. Csupa rózsaszín volt az egész ház: úgy a nézőtér, mint a színpad, amaz a gyerekruháktól, emez a sok apró nyakig harisnyától. (Ajánlom e szót a trikó helyett, a mindenáron magyarosítók szives figyelmébe.)

Az előadás vége felé a színpadon némi zavar támadt. Valamelyik gépész elvétette az időt, korán indította meg a maga gépezetét, a miből az következett, hogy egy gyerek beleesett a sülyesztőbe.

Fölvitték a legközelebbi öltözőbe s ott lefektették egy toalett-asztalra. Aztán elszalasztottak orvosért.

Az orvos késett. Jó lelkű figurante-ok régi divatú kuruzsló szerekkel igyekeztek életre kelteni, sejtelme nélkül annak, hogy már egy holtra váltat élesztgetnek. S ezalatt a felügyelők minden tiltakozása ellenére, a játszó-gyermekek félmeztelen costume-jeikben besompolyogtak a szobába s körülvették szerencsétlenné vált társukat.

Valamelyik asszony (costume-ben és igen hiányos costume-ben, éppen mint a többi) le akarta bontani a maillot-t a szegény kis teremtésről s előkerestete a ruháit. Talán azt gondolta, hogy ezzel könnyit rajta, vagy tán megérezte, mily kiáltó, bántó ellentét van a halál komolysága és a szemérmetlen jelmez között, mely nevetve árulta el az összetört kis test félig fejlett idomait. A kisérlet nem sikerült.

Ezalatt a gyermekek összedugták a fejöket.

– Ez a nagy Bertha – szólt egyikük. – Tudod, a kinek a második balett-mester udvarolt.

– Én ismerem – szólt a pajtása, – Richardnak azelőtt viszonya volt vele.

– Mindig mondtam, hogy így jár – erősködött egy hosszú vézna fiú, az áldozat fejénél.

– Negyven sou-ja volt, ha mondom…

– De bizony csak harmincz.

Mire az orvos megérkezett, a gyermek meghalt. Akkorára megjött a huga is, a ki az eset alatt a színpadon tánczolt.

Csöndesen pityergett s a köny lassankint megolvasztotta arczán a festéket.

– Ugyan miért bőg ez a kölyök? – kérdezte egy felügyelő. – Színpadra, kezdődik az ötödik felvonás!

Megtudtam, hogy ez a felügyelő a legjobb családapa volt a világon, a ki példásan nevelte fel hat kiskorú gyermekét.

(1886.)