A BARÁT VIZET PRÉDIKÁL.

Polikárp atya gyönyörü prédikációt tartott a szesz hatásáról. Dörgő hangon ítélte el azokat, a kik, noha Isten képére vannak formálva, nem átallják a pálinkától disznókká aljasodni, s a hivek megtisztult lélekkel, nemes szándékban gazdagon s ajkukon Polikárp atya dicséretével hagyták el a templomot.

A perjel nem győzte magasztalni a jeles szónoklatot, a többi barát se fukarkodott az elismeréssel s ez a rendkivüli hatás fölötte jókedvüvé tette Polikárp atyát. Örömében nagyon is sokat talált behörpinteni Tokaj borából; olyan sokat, hogy végre a refektórium asztala alá bujt s kukorékolni kezdett, azt erősítvén, hogy ő voltaképpen kakas, a kinek most már kutyakötelessége a hajnal közeledtét hirdetni. Nem tudták a fejébe verni, hogy nincs a szemétdombon, s hogy voltaképpen most is csak Polikárp atya volna; reggelig kukorékolt.

Mikor kijózanodott, jelentkeznie kellett a perjelnél. A perjel tudtára adta, hogy tekintettel a szónoklattal szerzett érdemre, ez egyszer elengedi a büntetést; de a feddő szavakat természetesen nem engedhette el s csodálkozással elegyes szemrehányással kérdezte, hogy ugyanaz az ember, a ki oly ékes szavakat talált az iszákosság megbélyegzésére, hogyan felejtkezhetett el magáról ilyen rettenetesen?

– Miért ittál olyan sokat? – kérdezte. – És éppen te?!…

Polikárp atya megvakarta a feje bubját; s csakugyan sikerült előkaparnia a legjobb mentséget.

– A tisztaság okáért ittam – magyarázgatta bünét. – Két rossz közül kellett választanom, hát a kisebbik rosszat választottam. Meggyónom neked, lelki atyám, hogy hébe-hóba, olykor elfog a kisértés, vétkezni az asszonyi állat által, ilyenkor csak egy módot tudok elüzni a gonoszt: ha italba fojtom.

– Rosszul védekezel, Polikárp fiam – felelt a perjel. – A tapasztalt pogány szerzők mindig azt erősitették s a tudósok könyvei is arra tanitanak, hogy Ceres, Bacchus és Venus együtt járnak. Az ital nem hogy védelmet nyujtana a testiség ellen, ellenkezőleg, testiségre csábít.

– Igen, ha oktalanul keveset iszik az ember – felelt Polikárp atya. De ha a kisértések közt vergődő, bölcsen, sokat iszik, akkor megfelejtkezik mindenről, tehát a bünről is. És én ilyen jó szándékból, mondhatnám: szent célból ittam sokat… hogy a nagyobb bűnt kiverjem a fejemből… ami sikerült is.

– Máskor, – ítélt a perjel – ha megint elfog a kísértés, folyamodjál inkább az imádkozáshoz. Bizd magad a gondviselésre. Ha segít az imádság, nem kell magadnak szemrehányást tenned; ha nem segít… még akkor is meglesz az a mentséged, hogy a helyes uton kerested az égi kegyelmet és ez a mentséged meg fogja szerezni a bocsánatot. De ne válaszd a bizonyos bűnt attól való féltedben, amely bizonytalan.

– Igenis – felelt Polikárp atya.

És nem sokára jelentkezett, hogy ismét prédikációt szeretne tartani, amely kivánságát természetesen örömest teljesítették.

Ez alkalommal Polikárp atya ujból a szesz káros hatásáról szónokolt, de most nem a pálinka, hanem a borital veszedelmeit ecsetelte élénk szinekkel. „A sok a jóból is megárt!“ – dörögte.

A perjelnek tetszett a beszéd.

– Látszik, – dicsérte magában Polikárp atyát – hogy a tapasztalás és igaz megbánás szól belőle. Őszinte szánom-bánom és hozzáértés; mindenkinek látnia kell, hogy ez az ember tudja, mit beszél. Büne tehát nem volt egészen hiábavaló. Ha ártott is vele magának, egyben járatosságot szerzett arra nézve, hogy miképppen kell helyes irányba téríteni a tapasztalatlanokat.

S nem győzte áldani a gondviselést, mely ugy intézkedik, hogy semmi se vesszen kárba, még a rossz se.

De óvatosságból nem szólt Polikárp atyának. Félt, hogy Polikárp atya elbizakodván, ugy jár, mint a multkor.

Bölcs előrelátás volt, mert Polikárp atya, társainak hizelgő szavait hallva, a sikerült beszéd örömére ismét nagyon sokat szedett magába Tokaj nemes nedüjéből s alig végződött el a vacsora, máris az asztal alá gurult.

Ezuttal azonban nem kukorékolt, hanem bömbölt, azt állítván, hogy ő oroszlán.

Másnap persze felelnie kellett bünéért.

– Miért ittál megint? – kérdezte a perjel.

– Elkeseredésből – mentegetőzött Polikárp atya. – Mind a két lábom tele van tyukszemmel, a melyek járásközben minduntalan kinoznak. És ez a testi szenvedés eszembe jutatta lelki szenvedéseimet. Hogy hiába iparkodom, nem tudok szert tenni a lelki tökéletességre. És ennek az átkozott italnak megvan az a tulajdonsága, hogy minden szenvedést felejtet. Minél többet iszik belőle az ember, annál jobban vigasztal. Mikor már nagyon sokat ittam, ugy éreztem, hogy olyan erős vagyok, mint az oroszlán, és olyan szent, mint az evangelista. Nem éreztem a tyukszemeimet; csak az üdvözültek lelki békéjét éreztem. Ezért a néhány percnyi szent boldogságért ittam. Én vétkem, én legnagyobb vétkem!

– Igen, – felelt a perjel – ennek az átkozott italnak megvan a nevezett tulajdonsága… de azért a kis mámorért mily váltságot fizetsz s mily uzsorakamatokkal!… Néhány percnyi jóérzésért egész napi fejfájással, testi és lelki romlással adózol. Máskor, ha lelked szenved, keress gyógyulást az imában; ha pedig a tyukszemeid kinoznak, vágasd ki. Most pedig, hogy jobban emlékedbe vésd tanácsomat, egy napig celládban elmélkedel és bőjtölni fogsz.

– Igenis – felelt Polikárp atya.

Mikor legközelebb ujra Polikárp atyának kellett a prédikáló székben megjelennie, a perjelnek már egy cseppet se tetszett, hogy Polikárp atya ismét a szesz káros hatásáról dörög.

Pedig Polikárp atya ez alkalommal a tárgynak egy eddig még nem részletezett új fejezetét fejtegette és igen józan dolgokat mondott. Azt magyarázta, hogy a mértékletes, de rendes borivás még veszedelmesebb, mintha az ember nagyritkán ki-kirug a hámból, mert a méreg rendszeres használata biztosan megőrli a testet és a lelket.

De a perjel jól sejtett. Polikárp atya a harmadik szónoklat örömére is átadta magát a borital élvezetének s nyilván azért, hogy a mértékletes ivás veszedelmét kerülje, annyit nyakalt be a tokajiból, hogy végül teljesen elázott s ismét csak az asztal alatt végezte. Ott azt erősítgette, hogy ő nem ember, hanem szamár, amely kirug a hámból és virradatig rugódozott, „I-á“-t kiáltozva.

– Miért ittál újra, szerencsétlen? – kérdezte a perjel másnap, amikor Polikárp atya, kialudván mámorát, megjelent előtte, hogy megtudja, minő vezeklés vár rá. – Megint elő tudsz állani valami új mentséggel?!

Már kiváncsi volt rá, hogy Polikárp atya miképpen igyekszik igazolni menthetetlen viselkedését, mely senkinél se volt érthetetlenebb, mint éppen annál az apostolnál, aki minden szép szavával, egész életén át folyton a szesz ellen küzdött.

– Tudományszomjból ittam – rögtönözte a védekezést Polikárp atya. – A szesz kétségtelenül méreg, de a tudomány a mérget is gyógyitó szerré tudja szelidíteni, a kellő adagolással. Mert minden Isten ajándéka. A mérget is azért adta, hogy megismerjük, gyógyító szerré változtassuk és hasznunkra fordítsuk. Azért ittam, hogy tapasztalatot szerezzek, hogy megismerjem, melyik az az adag, amely a szesz mérgét gyógyító szerré nemesíti, de sajnos, elvétettem az adagolást.

– Hazudsz, gazember! – kiáltott a perjel. – Nem a tudományt szomjaztad te, hanem a részegség adta mámort! De nem is kerülöd ki a méltó büntetést, mert, ime, egy hétig eltiltalak minden husételtől!

Sajnos, ez a szigorú büntetés se javitotta meg Polikárp atyát. Alig hogy elmondta negyedik prédikációját, amelyben ragyogó szavakkal fejtette ki, hogy úgy a mennyországra, mint a földi boldogságra csak azok tarthatnak számot, akik tökéletesen meg tudják tartóztatni magukat a szesz élvezetétől, még a legcsekélyebb mennyiségű szesz élvezetétől is – megint leitta magát a sárga földig.

Ezuttal azonban az asztal alatt azt mondta, hogy ő őszinte disznó, tehát hagyják őt békében.

És reggelig röfögött; nyilván azt képzelte, hogy sárban fekszik.

A perjel most már nagyon haragudott.

– Szeretném tudni, – szólt, mikor a szégyenkező Polikárp atya beállított hozzá, bocsánatot és kegyelmet kérni – találsz-e most is valami új mentséget?!… Miért ittál megint?!… Meg tudnád mondani?

Polikárp atya megkaparta a feje búbját; de immár nem talált ott semmi új mentséget.

Olyan sokáig keresgélte a feleletet, hogy a perjel megismételte a kérdést:

– Miért ittál?

A perjel hangjában annyi volt a fenyegetés, hogy Polikárp atyának hirtelen nagy elhatározása támadt. Ha az ember nem talál elfogadható hazugságot, nincs okosabb, mint az őszinteség.

Behunyta a szemét és elszántan felelt:

– Mert inni jó.

A perjel azt hitte, hogy nem jól hall.

– Mit mondtál?

De Polikárp atyának a hite erős volt és ha már hozzáfogott, hát meggyónt egészen.

– Mert inni jó – ismételte. – A bor Isten adománya és nem vagyok az első, aki ezt az ajándékot megbecsüli. Noé is jónak találta a bort, azért mégis kegyelmet talált Isten előtt. És ha jó, hát nem lehet arra való, hogy használatlan maradjon. Ha az oktalanoknak nem kell, ha vannak, akik ott hagyják, ahol van, részvétlenül: én megiszom, részvétből. Vagy mások élvezzék? A bűnösök? Netalán a hitetlenek? Miért ne élvezzem én, az igaz?

– És ezt te mondod, – szörnyűködött a perjel – te, aki oly szép beszédekben ítélted el a részegeskedést?!

– Én most is elítélem a részegeskedést – felelt Polikárp atya bátran. – De az igazság isteni és az ember gyarló. És az én gyarlóságomnak megvan az a mentsége, hogy akármilyen esendő vagyok, azért mégis az igazságért küzdök. Ha magam elbukom is, minden csekély erőmből rajta vagyok, hogy legalább másokat visszatartsak a bűnbeeséstől, hogy legalább másoknak felnyissam a szemét és megmagyarázzam a tapasztalatlanoknak, milyen romlásba vezet az ital. Már csak ezért is megérdemlem a bort. Mert a bor néha a sátán fegyvere, amelylyel bűnbe és romlásba csábítja a gyöngét, de a bor azért valójában, a maga jóságában, mégis csak az Isten ajándéka, amelylyel megjutalmazza az igazságért küzdőt, a jóért buzgót, a tisztalelküt s a mértékletest.

– Magad mondtad, hogy a mértékletes ivás még biztosabban megőrli az embert, mint a szórványos kicsapongás.

– Nem őrli meg. Vagy legalább nem őrli meg jobban, mint más… mert hisz az egész élet folyton őröl bennünket. És én ezt csak azért mondtam, hogy az emberek ne mértéktelenkedjenek; s ha azt mondom, hogy a mértékletes ivás is bűn, akkor beérik a mértékletességgel.

A perjel elgondolkozott.

– Hát eredj – szólt aztán – és hirdesd az igazságod! Talán bűnöd is a gondviselés rendelése… Talán csak arra való, hogy annál nagyobb tehetséggel tudd magasztalni az erényt és távol tartani másoktól a rosszat… Mindenesetre levezekelsz valamit a bűnödből, ha – akármilyen gyarló vagy – hathatósan tudod hirdetni az erényt, az élvezetektől tartózkodást, a tűrni, lemondani és nélkülözni tudást, mely minden élet és egészség forrása!

És Polikárp atya tovább is akkora tűzzel, annyi lelkesedéssel, olyan szép szavakkal szónokolt a szesz ellen, akkora hatással, olyan sikerrel prédikálta a vizet, csak a vizet!… hogy nemsokára megalakíthatta az első antialkoholista szövetséget, a Minden Szesztől Tartózkodók Egyesületét.