IV.
Egy héttel később, amint London utcáin sétálgatott, szembe jött vele a Morency.
Elfordult és át akart menni az utca másik oldalára.
De a Morency megszólitotta.
– Savinien – kérdezte a szép asszony – miért nem akar rám ismerni és miért néz rám igy?!…
– Asszonyom, – felelt Savinien – annak a nőnek, aki elárulja összeesküvő társait, hogy megmentse a tulajdon életét, talán még meg lehet bocsátani… főképpen azért, mert: ugy kell azoknak, akik asszonyra bizzák a titkukat!… de annak a nőnek, aki gyanuba kever, megvádol ártatlanokat, csak azért, hogy boszut álljon rajtok, – nem tudom, miért – annak a nőnek én nem tudok megbocsátani.
– Megőrült?! – álmélkodott a Morency. – Miféle összeesküvésről beszél?! Miféle árulásról?! Ártatlanokról, akiket boszuból gyanuba kevernek, megvádolnak!… Nem értem.
– Tagadja, hogy részes volt abban az összeesküvésben, mely Barrast meg akarta fosztani a hatalmától?!… Tagadja, hogy amikor neszét vette a bajnak s megszökött – már akár ijedtségből történt ez, akár azért, mert kezdettől fogva igy tervezte – kiadta összeesküvő társait az ellenségnek, mert áruló iratokat hagyott a lakásán?!… Tagadja, hogy…
– Várjon… nem tudok ennyi kérdésre egyszerre felelni… Mit beszél össze-vissza?!… Nem tagadom, hogy részes voltam az összeesküvésben; gyűlölöm ezt a Barrast… Az is igaz, hogy megszöktem, mert a társaim figyelmeztettek, hogy baj van… ők maguk kértek erre, amikor Barras gyanakodni kezdett, hogy nálam tartják az összejöveteleiket… De nem árultam el senkit… nem is értem, mért vádol ezzel… hiszen összeesküvő társaimnak semmi bajuk!… Valamennyien szabadon járnak-kelnek, ki itt Londonban, ki otthon Párisban!…
– És Langlois-Montfort meg tizenhét társa?!… Köztük Norvins de Belleval, aki nekem nemcsak a barátom volt, hanem a jóltevőm is, szinte a testvérem?!…
– Engem vádol a halálukkal?! De hát mit tehetek én róla, hogy Barras elitéltette és kivégeztette őket?!
– Norvins de Bellevalt, Langlois-Montfort-t, meg a többieket azért végezték ki, mert az ön papirosai közt megtalálták a Barras ellen összeesküvők névsorát s ezen az áruló papiroson, amelyen rá kellett ismerni az ön kezeirására, tizennyolc név volt: Norvins de Belleval, Langlois-Montfort, meg a többiek neve.
– Ó, ó, ó!… Mily szörnyü tévedés!… De hát gondolhattam-e rá, amikor hirtelen menekülnöm kellett, hogy micsoda irkafirkák maradnak a lakásomon?! Ez a névsor nem az összeesküvők névsora volt, hanem azoké, akik valaha a szeretőim voltak!
