III.

Kevéssel azután, hogy a két ujságiró felmutatta a jegyét, egy nyájas arcu ur került eléjük, aki rendezői jelvényt viselt.

– Nem parancsolják az urak, hogy valamiben a szolgálatukra legyek? – szólitotta meg Mendezt. – Én részesültem abban a szerencsében, hogy a sajtó tisztelt képviselőinek a munkáját megkönnyiteni segitsek. Kérem, legyen olyan szives, mutasson be!…

– Ó, nagyon köszönjük, herceg!… – dadogott Mendez.

– Hector de Beaurepaire, – mutatkozott be a nyájas ur Lebretonnak.

A nyájas ur karonfogta Mendezt, elvezette a két ujságirót a mutatványos helyekre s megmutatta nekik, hogy honnan láthatnak mindent a legjobban.

Aztán fölvezette őket a nagy csarnok karzatára, két számozott széket mutatott nekik és igy szólt:

– Ezeket a helyeket az urak számára tartottuk fönn; a megnyitó szertartását innen nézhetik végig a legkényelmesebben. De ha ugy parancsolják, hogy addig körül méltóztatnak nézni a többi helyiségekben, erre még egy jó negyedórai idő van. A hercegnő pontban háromkor érkezik.

Ugy parancsolták, hogy körül méltóztatnak nézni.

– Tudja-e, ki volt ez? – szólt Mendez Lebretonhoz, mikor magukra maradtak. – Ez Beaurepaire herceg, akinek a hetvenedik öregapját is Beaurepaire hercegnek hivták, s akinek az ősei keresztes háborukban foglalatoskodtak akkor, amikor az én őseimet még sehogy se hívták, mert bőgő majmok voltak Amerika őserdőiben.

– Rendkivül udvarias volt, – szólt Lebreton.

– Másfajta emberek ezek, mint mi! – sóhajtott Mendez. – Ezeknek a viselkedésük olyan, hogy azt mi sohase tudjuk eltanulni.

– A jó nevelés teszi, – vélte Lebreton.

– Már a vérükben van a finomság, – vitatkozott Mendez. – Különb lélekkel születnek, mint mi, s a viselkedésnek az a finomsága, amelyet mi a leggondosabb igyekezettel, a legnagyobb vigyázattal, a legtökéletesebb önuralommal se tudunk tökéletesen a magunkévá tenni, náluk önkéntelen, természetes, ösztönszerü.

Körüljárták az egész bazárt, egy darabig csak nézelődtek és nem igen szóltak egymáshoz, majd Mendez igy összegezte a benyomását:

– Mindenen meglátszik, hogy a Faubourg tüntetni akar. Tüntetni akarnak a családi kincseikkel, az izlésükkel, a gondolkozásukkal, egész szellemi felsőbbségükkel, főképpen a szellemi felsőbbségükkel. De tehetik, és ez a tüntetés, ha tüntetés is, meg kell adni: szép. Annál szebb, mert senkit se bántanak vele. Veszi észre, hogy a nem közülök valót csak azzal különböztetik meg, hogy velük szemben egy fokkal még kedvesebbek, mint egymással szemben?…

– Én mást veszek észre, – felelt a részeg. – Azt, hogy ez az épület egy nagy egérfogó.

– Tessék? – kérdezte Mendez.

– Ugy értem, – folytatta Lebreton, – hogy csodálatosan szerencsétlenül van épitve. Én legalább még sohase láttam ilyen eszményi tűzfészket. És megfoghatatlan könnyelmüséggel olyan sok embert bocsátottak be, hogy ez megcsufolása minden köteles vigyázatnak. Ha itt véletlenül tüz üt ki… például rövidzárlat esetén, vagy ha a kinematográfos-sátorban csinál bajt egy kipattanó szikra… innen ugyan egy egér se menekül ki. De hát ez senkinek se jutott eszébe?!

Mendez nevetett.

– Ha az ember mindig ezt forgatná a fejében, soha se mehetne se bálba, se szinházba.

– Persze, – szólt ismét Lebreton, – ha ezt az épületet az előkelőségek a maguk céljaira alkalmasnak találták, a hatóságot képviselő uraknak nem juthatott eszébe, holmi tüzbiztonsági követelésekkel alkalmatlankodni – ilyen előkelőségeknek!

De más foglalta el a figyelmüket. Valami moraj futott végig a hölgyek és urak tömegén.

– Pont három! – szólt Mendez. – Andrea hercegnő megérkezett!

S a karzati helyeikre siettek, a bevonulást nézni.

– Látja? – fecsegett Mendez. – Ez a nyolc frakkos fiatalember… csupa gróf és herceg… egyik se lehet több tizenhat esztendősnél… ezek az apródokat jelentik. És mennyi lakáj a hercegnő előtt!… Nyolckaru gyertyatartókat visznek… ahogy hajdan világitották meg az utat a királyi vérből valóknak… A régi világ, a rokokó szellője csapja meg az embert…

– Nem ismerik el a villamosságot, – jegyezte meg Lebreton.

– Nézze, – folytatta Mendez, – ezek a hölgyek, akik Andrea hercegnő uszályát viszik, a legrégibb francia nevek viselői… mind egy-egy történelmi nevü nagyurnak a felesége… És nézze, nézze azt az óriást, két lépésnyire az udvarhölgyek mögött!… Ez Guise herceg, Franciaország leggazdagabb és legerősebb embere… leüti az öklével a bikát!… meg tudom érteni, hogy egymaga képviseli az egész testőrséget… és ennek az urnak az a büszkesége, hogy Andrea hercegnő a „szolgálattevő kamarás“ cimmel tüntette ki!…

Mikor a megnyitó szertartása véget ért, a két ujságíró lement a karzatról. Mendez ugy tervelte, hogy előbb a már élénkülni kezdő vásárt járja végig, s csak azután néz be a mutatványos sátrakba.

Egy darabig még együtt maradtak.

– Látta-e valaha Andrea hercegnőt közelről? – kérdezte Mendez sétaközben. – Én láttam. Kivágott ruháiban a vállát, a karját és a keblét is. A bőre határozottan alabástrom-fehérségü és szinte áttetsző. Ha nem látta még, érdemes megnéznie; nem igen láthat ilyet. Minden kis erecske meglátszik rajta, feltünően kék vonalakban. Ez a bőr pókháló-vékonyságuvá finomodott a századok vagy ezerévek folyamán; egy darab művelődés-történetet olvashat le róla az ember.

Aztán hallgatag szemlélgették a vásár közönségét, erre-arra járkálva.

– Az bizonyos, hogy az asszonyaik és leányaik gyönyörüek, – szólt végre Lebreton.

– Például ez a kis lány itt ni! – fecsegett ujra Mendez. – Ez egy Rohan-kisasszony. Most lett menyasszony; a vőlegénye az a fiatalember, akivel beszélget, Tréguier márki. Teringettét, nem sok hiányozhatik hozzá, hogy ezek meg legyenek elégedve a sorsukkal! Mindegyik egy-egy birodalmat mondhat a magáénak; azonkivül fiatalok, egészségesek, szépek, kedvesek. És nézze, nézze azt a gyönyörü asszonyt! Ez Páris legragyogóbb teremtése. Lantenac márkiné. Azt mondják róla, hogy halálosan szerelmes Rochebaron grófba, akit most neveztek ki nagykövet-helyettesnek, nem tudom, hová… és hogy ugyancsak flörtöl vele. Persze, a grófnak ott kell lennie, ahol a márkiné van!… igen, az az ur az, akinek az arcát előbb nem láthattam jól, most ráismerek!… Nini, magukra maradnak! Nézze, nézze, hogy beleolvadnak egymásnak a tekintetébe!… Bizony isten, nem nagyon titkolóznak! Talán ott tartanak, hogy már nem is képesek titkolózni. Ugy látszik, elérkeztek a flört utolsó állomásához; éppen most lehetnek az elhatározó pillanat előtt vagy – egy pár órával utána. Becsületemre, szinte fölfalják egymást a tekintetökkel. De hát hol van az öreg márki?! Az öreg férjek ilyenkor soha nincsenek jelen!

Tovább sétáltak s Mendez mindenütt elragadtatással nézegette az eléje táruló ritka látványosságot.

– Akármi az ember meggyőződése, – folytatta, – lehetünk hivei a társadalmi forradalomnak… legyünk szoczialisták vagy akár anarkisták… magam is ó-radikális vagyok… de azt az egyet meg kell adni, hogy ezek az emberek szebben tudnak élni, mint mi!… hogy ők azok, akik a legszebben tudnak élni! Szebben tudnak élni, mint mi, és szebben tudnak meghalni. Még meghalni is szebben tudnak! Ahogy elnézem őket, minden percben az jut eszembe, milyen gyönyörüen tudtak meghalni ezeknek az embereknek az ősei a nagy forradalomban, az asszonyok csak ugy, mint a férfiak! Milyen nyugodtan néztek farkasszemet a halállal, milyen felsőbbséggel tudták lenézni az őket lemészárló csőcselék-hordát!

– Tudja, én azt hiszem – vitatkozott Lebreton, – hogy ez csak fenséges szinészkedés volt. A bensejükben azért remegtek. A hiuság, vagy ha ugy tetszik: a büszkeség sok önmegtagadásra teszi képessé az embert. Nem akarták elárulni a megvetett, a gyülölt csőcselék előtt, hogy félnek, reszketnek, vért izzadnak, hogy érzik a legyőzetésüket. Egyetlen megtorlásuk a tüntető megvetés lehetett. Hadd pukkadozzanak a nyomorult hóhérok arra a gondolatra, hogy boszuálló embertelenségük nem ér föl hozzájuk, nem éri el a célját, mert hiszen ők nem félnek a haláltól! És erőt vettek, nem az érzésükön, mely kétségbeesetten ragaszkodott az élethez, hanem: a külsejükön – amiben már volt gyakorlatuk. Volt idejük készülődni erre a fenséges szinészkedésre és jól összeszedték minden szinészi képességüket, külsejükön való minden uralmukat, hogy szépen szerepelhessenek, szépen játszhassanak. Beleélték magukat a szerepükbe, mint a jó komédiás, és minden erejükkel rajta voltak, hogy a nagy jelenetek idején kiverjék a fejükből a rettenetes valóságot. Talán az utolsó percig reménykedtek valami csodában. Mindegyik.

– Nem – felelt Mendez. – Nem féltek a haláltól. A gondolkozásuk tette képessé őket arra, hogy hősiesen haljanak meg. Bölcsebb módon tudtak gondolkozni életről-halálról, mint a csak ösztöneinek élő, műveletlen ember; bátrabb szivvel, nagyobb magaslatról nézték le a halált. Tisztább fejjel néztek szembe azzal a kényszerüséggel, hogy egyszer ugy is meg kell halni, s hogy tulajdonképpen mindegy, mikor hal meg az ember, ha már meg kell halni. A vérükben volt, abban a tömérdek csatát kiállott vérben, hogy ne tulajdonitsanak az életnek nagyobb fontosságot, mint amennyit érdemel, s az elmulás gondolatával nyugodtabban nézzenek szembe, mint az állat-ember, aki csupa nyers élet-ösztön. Ez tette őket elég erőssé arra, hogy a sakkparti mellől olyan hidegvérrel menjenek a halálba, mintha esküvőre mennének, hogy társas-játékokkal szórakozzanak a pokol előtornácában, hogy végig szépen éljenek. Másfajta emberek ezek, mint mi, kedves Lebreton! Higyje el, másfajta emberek!