IV.

Négy óra tájban Lebretonból kitört a részegség.

– Nem birok tovább járkálni, – szólt a másik ujságiróhoz. – Eldülök a fáradságtól; pihennem kell egy kicsit.

Elváltak, azzal, hogy este kilenckor találkoznak. Mendez benézett egy mutatványos sátorba; Lebreton pedig leült a hallnak abban a részében, ahol pezsgőt árultak.

Megivott egy pohár pezsgőt, abban a hiszemben, hogy ez egy kicsit föl fogja frissiteni, s hátradőlt a karosszékén. Nyomban elaludt.

Azt álmodta, hogy Mendezzel járkál, az esthomályban, zord sziklahasadékok között. Egyszerre még sötétebb helyre érnek és valami nagy, fekete barlangnyilás tátong előttük. Mendezre pillant és csak most látja, hogy Mendeznek babérkoszoru van a fején, és hogy Mendez nem Mendez, hanem Vergilius. Aztán megint a barlangnyilásra pillant és észreveszi, hogy az voltaképpen egy roppant kapu, amelyen valami fölirat olvasható. Az ő szeme nem tudja kibetüzni a föliratot, de Vergilius-Mendez leolvassa az ismeretes szavakat: „Per me si va nella città dolente, per me si va nell’ eterno dolore…“ Mendez-Vergilius tehát a pokol előtornácába vezeti…

Belépnek s megpillantják az árnyékokat. Eleinte csak sóhajtozó s halkan nyögdécselő lelkekkel találkoznak, de utóbb rémes emberi vázalakok közé kerülnek, akiknek fekélyrágta testét undok sebek boritják, akiknek szeméből csurog a vér, akik a fogaikat csikorgatják, akik vadállati hangokon üvöltöznek.

Aztán az Apokalipszis szörnyeit látják. Szem nem látta rémeket, csoda-borzalmakat… és hallja, amint Vergilius-Mendez suttogó hangon magyarázza:

– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások.

És aztán:

– Ez a Párja Után Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született Gyermekek. Ez az El Nem Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen Könnyei.

Aztán még sötétebb helyre érnek. Már nem lát semmit s mintha füstgomolyagok csipnék a szemét. A suttogó hangot nem hallja többé; Mendez-Vergilius eltünt. Éktelen orditozást hall, aztán rettenetes dübörgés keletkezik, s a kétségbeesetten üvöltöző hangok egyre siketitőbbé válnak. Egyszerre lángnyelvek csapnak el a szeme előtt. A hirtelen kilobbanó fénynél roppant füsttengerben látja maga előtt az egész poklot. A folyton sürüsödő, mind feketébb, fojtó párával teli, rettenetes füstben minden emberi alakból kivetkőzött idomtalan lényeket lát, amint vad összevisszaságban kergetőznek, egyetlen szörnyü gomolyagba kavarodva; egymás nyakára hágva, egymást gázolva, tépve, marva; kétségbeesetten tülekedve, birkózva, orditozva, sikoltozva, visitozva; egymást rángatva, rázva, fojtogatva, rugdalva, taposva.

Megdobban a szive s fölriad.

Mi ez? Megdörzsöli a szemét. Fölébredt és még folyton maga előtt látja a pokolt.

Tekintete az álomképre mered és szinte megüvegesedik. A szeme kidülled… és nem érti.

Csak a borzalmas feketeséget látja. A mindinkább sürüsödő füsttengert, s ebben a vadul rohanó, egymással viaskodó, verekedő, egymás hátán és fején taposó, bömbölő és sikoltozó, eltorzult arcu, idomtalan alaku emberi állatokat, amint egymáson keresztül gázolni iparkodnak. Orra, szája megtelik a sürü párával; a szörnyü füst fojtogatni kezdi; köhögés fullasztja, száraz, torkot és tüdőt kaparó, szuró köhögés.

Egyszerre a lángnyelvek szinte megcsapják a szemét. Valami nagy világosság támad körülötte. A részeg végre megérti. A bazár ég.

És részegebb, mint valaha.

Azt hiszi, nem tud a lábára állni és megint csak maga elé mered.

– Furcsa! – szól magában. – Most meg kell halni! Ki hitte volna?! Egy perc és ez a halál! Még egyet-kettőt köhögök, aztán megfulok… örökre elalszom és pont!

Megpróbálja, de nem tud mozdulni és bambán nézi a szörnyü szinjátékot.

Látja, az elhagyott sátorból, az előkelők egész seregét, hogyan igyekszik menekülni egy irányba, a nagy bejáró felé; hogyan torlódnak egy roppant hustömeggé; hogyan erőlködnek ellökni, félrerugni, leteperni, átgázolni egymást. Látja a menyasszonyt, amint legyezőcsapásokkal akarja lefejteni karjáról a vőlegényt, aki elbotlott s akin keresztül taposnak. Látja, hogy Beaurepaire herceg és Mendez fojtogatják egymást. Aztán Rochebaront pillantja meg, aki Lantenac márkinét a hajánál fogva tépi le magáról. És látja az óriást, amint homlokon rugja Andrea hercegnőt, aki hanyatt esett és belekapaszkodott a lábába.

S mialatt mindezt tehetetlenül nézi, részeg fejjel azt kérdezgeti magában:

– Miért tülekednek ezek mind egy irányba?!…

A kóválygó fejben hirtelen megvillan valami.

Valahol egy ajtócskát látott, de már nem emlékszik, hogy hol.

Összeszedi minden erejét, föltámolyog a székéről… az inai engednek. Még egy rettenetesen nehéz erőfeszités… s az utolsó rugaszkodással, amelyre még képes, megkockáztatja azt, ami a legesztelenebb. Nekiront a tűznek, amerre szabad az ut.

Hátha valahol arra van a kis ajtó?!…

Érzi, hogy a lángok összeégetik, elfullad, elveszti az eszméletét és összeesik…

A kis ajtót éppen akkor törik be.