V.

Százan és százan égtek össze vagy fulladtak meg a bazárban: maga Andrea hercegnő is, hű kamarása, Guise herceg oldalán. Odaveszett a gyönyörü Lantenac márkiné és szerelmese: az ifju Rochebaron; odaveszett a szegény Tréguier márki és boldog menyasszonya, Rohan hercegkisasszony; odaveszett Beaurepaire herceg, az ünnep főrendezője, s odaveszett a derék Mendez is.

De Lebreton megmenekült.

Egy kicsit összeégett, hanem a sebei nem voltak halálosak. S vagy egy félórai fáradozás után életre ébresztették.

Mikor fölnyitotta a szemét, ugy tetszett neki, hogy csak álmodta a tüzet. S egyre a Mendez szavai jártak a fejében:

– Másfajta emberek ezek, mint mi; másfajta emberek!

Mintha éppen most hallotta volna…

A puszta telken, ahol a megmentett embereket ápolták, egy öreg ember járt-kelt föl s alá, mint akinek már semmi dolga.

Kétségbeesetten tördelte a kezét s halkan suttogta maga elé:

– Margit! Édes Margitom!…

Lantenac márki volt.

De Lebreton nem méltatta az öreg ember fájdalmát; még nem volt egészen eszénél.

Bambán nézett a világba és igy motyogott kábultságában:

– Ezek a Be Nem Telt Vágyak. Ezek a Nem Viszonzott Érzések. Ezek a Megbénitott Törekvések. Ezek a Hasztalan Önfeláldozások. Ez a Párja Után Hiába Sóvárgó Szerelem. Ezek a Meg Nem Született Gyermekek. Ez az El Nem Mondható Fájdalom. Ezek a Titkolt Szégyen Könnyei.

Senki se értette, mit motyog; de nem is törődtek vele. Érthetőnek találták, hogy még nincs magánál.