II.

A Teréz-köruton elküldte a kocsist, fölment az elhagyott lakásba, kinyitogatta az utcai szabák ablaktábláit, s egy darabig le és fel sétált a letakart és benaftalinozott butorok között.

Azon gondolkozott: érdemes-e megtenni még egy utolsó kisérletet? Utána nyuljon-e annak a szalmaszálnak?

Nem nagyon reménykedett benne, hogy ez még megmentheti, de az életösztön mégis furdalta, hogy ne végezzen magával addig, amig mindent meg nem próbált.

Kilenc utcai szobája volt s ezek közül ötnek az ablakai a körutra nyiltak. Ebben az öt szobában kóválygott fel s alá, tanakodva, hogy feltörje-e azt a szekrényt, vagy lemondjon erről a nem sokat igérő kisérletről és minden egyébről?

Azzal vádolta magát, hogy voltaképpen nem is hisz a menekülés lehetőségében, csak még egy-két órai haladékot akar a haláltól. De hátha mégis sokkal többet érnek a felesége ékszerei, mint képzeli?!… Számon tartotta-e valaha, mit adott ezekért?!… Nem. Csakhogy, ha az ékszereknek nincs sokkal nagyobb értékük, mint gyanitja, – érdemes-e a betörő fáradságos munkáját elvégeznie, csak azért, hogy két órával később haljon meg?

Megállott az erkélyajtó előtt és kitekintett a pályaudvar felé.

– Ha meggondolom, – szólt magában – hogy mint a velencei kalmárnak, nekem is vannak hajóim, künn a tengeren… És ezek a hajók mind, bizonyosan meg fognak érkezni!… Csakhogy nekem már későn fognak érkezni… Nem is hajón, vasuton jön a pénz!… Nemsokára már itt lesz, ebben a pályaudvarban!… Csakhogy én ezt már nem tudom bevárni!

Bizony, nehezen tudott beletörődni abba a gondolatba, hogy: ha az a pénz, amely most kisgyermekes bizalommal, de egyszersmind kisgyermekes lassu tipegéssel közeleg feléje, már ma a birtokában volna, akkor most nem volna semmi baja!… Mig igy egyszerüen meg kell halnia!

És mégis igy van. Abban a pillanatban, amikor kitudódik, hogy ő, akit nagy vagyon urának tartanak, hamarjában jelentéktelen összegeket se tud kifizetni, összeomlik a hitele és ezzel ő felette összeomlik az egész világ.

Pedig már nincs mentség; már nem tudja lehetetlenné tenni, hogy ez ki ne tudódjék; már semmit se tud kieszelni a végből, hogy ne kelljen előállnia pénz helyett az ezreket elrémitő szörnyű meglepetéssel. Már közelednek az egerek meg a patkányok, amelyek össze fogják rágni a mély verembe szorult embert; az apró követelések rettenetes ármádiája mindenfelől szorongatja; már közelről sziszegnek az undok, éhes állatok.

Hiába minden lelemény, ürügy, nyugalmat és erőt szinlelő lélekjelenlét, kifogyott az ügyes hazugságokból; se a tettetett ridegség, se az ál-okokkal takarózó találékonyság, se a nagy ötletességgel felkutatott segitőforrások nem segitenek többé rajta; már nincs menekülés.

Csak még egy hétig tudná titkolni a mindenkit megriasztó igazságot!… Addig okvetetlenül megérkeznék az első segitség, s ez éppen elég volna rá, hogy talpra állhasson, hogy összeszedhesse magát és nemsokára megint oly erőssé váljék, mint amilyen szerencséjének a delelőjén volt.

Hányszor adott ki egyszerre, félkézből, több pénzt, mint amennyire most szüksége volna!… Egy-két ölelésért, hiuságból, szeszélyből, még oktalan ellágyulásból is!… De hát hitte-e valaha, hogy még ide juthat?!…

Hát igen, borzasztóan elszámitotta magát. Nagyon is vakmerően játszott; a milliomok áhitozása, a mohó falánkság, mely már második természete, elfelejttette vele a legelemibb óvatosságot is; ennyire vakmerően nem szabad játszania annak sem, aki mindenét vakmerő játékkal szerezte.

De ezen már nem érdemes keseregni. Ostoba volt, pont. Még ő is megengedett magának, életében egyszer, egy ostobaságot, és ez most elvesziti. Mindenki ostoba, aki veszit. És a legnagyobb kockázata nem sikerült. Minden elveszett. Hát vége!… ezen nincs mit tovább filozofálni. Mindennek vége. Az életnek is.

Mert már nincs se ereje, se kedve az életet elülről kezdeni. Ehhez már öreg, fáradt, túlságosan kényelmes. Ha bizonyosan tudná, hogy még egyszer eljuthat oda, ahol volt, akkor se volna hozzá kedve. Már csak kényelemszeretetből is meg kell halnia. Már fáradt, lusta ahhoz, hogy egy darabig szolgálni legyen kénytelen azokat, akiknek valaha a tenyeréből adott enni. Elszokott a kellemetlenségektől, nincs már benne a trainingben, tehát nem volna ereje hozzá, hogy el tudja viselni a megaláztatásokat. És ha néhány évi keserves erőlködéssel, miután az orrával szántotta a földet, miután agyongyötörte az idegeit a sok izgalommal s a fejét a sok tanakodással, gonddal, kieszeléssel, számitgatással, töprengéssel, ha néhány évi kinlódás árán ujra vagyont tudna szerezni, hát érdemes-e?!… Mi hasznát venné ennek akkor, mikor már most is öreg! Azután már eleget élt. És miután egy hosszú életet töltött el jólétben, bőségben, kényelemben és hatalomban, most nekifeküdjék a kinlódásnak, a megalázkodásoknak, a verejtékezésnek?! Nem!

A családja? Hát a családja sokat fog vesziteni, annyi bizonyos. De majd csak meglesznek valahogy. A fiai már felnőtt, jóravaló emberek; azok majd el fogják tartani a lányokat meg az anyjukat. Amit félrelophatott, azt már félrelopta ezeknek. Az asszonynak a rokonsága vagyonos; neki meg a leányainak, bizony, meglehetősen keserves lesz az új állapot, de nem maradnak kenyér nélkül.

Mi jót várhat még az élettől? Nagyon keveset. Miért vállalná a sok rosszat, ami bizonyosan elkövetkezik, ha a bukása után is életben marad?! Nincs mért vállalnia.

Túl van a hatvanon; ha szélütés érné, akkor is meg kellene halnia. Ki tudja, hogy nem ez volna-e a végzete már nemsokára?! És akkor nem a legokosabb, nem a legjobb-e mindjárt meghalnia?

Meghalni – akkor, ha elmondhatjuk, hogy: az életet is alaposan kifosztottuk – nem olyan nagy dolog.

De a „hátha“ mégis furdalta egy kicsit.

Hátha az ékszerek minden valószinüség ellenére megérnek annyit, amennyi elég volna a meneküléshez?

És mégis csak előkereste a szekrény felfeszitéséhez szükséges szerszámokat.

– Ha egyszer az embert üldözni kezdi a balszerencse!… – szólt magában, miközben kissé kényszeredetten mosolygott. – Most kénytelen vagyok betörni magamhoz! Pedig a szekrény kulcsa nálam van valahol. De hol? Mit tudom én! Gondoltam-e valaha arra, hogy egyszer itt fogom keresni az életemet?!