III.

Jódarabig tartó fáradozás után – a betörésnek ebben a kezdetleges módjában nem volt gyakorlata – sikerült felfeszitenie a szekrényt meg az ékszertartó kaszettákat s megtalálta, amit keresett. Nem az életét, csak az ékszereket.

Mindent gondosan szemügyre vett és megbecsült – ehhez már értett – de az egész holmi félannyit se ért, mint amennyire szüksége lett volna.

Minél tovább vizsgálódott, kutatott, kotorászott a mindenféle ötvösmunka és kisebb-nagyobb értéktárgy között, annál inkább meggyőződött róla, hogy az életet már nem mentheti meg.

Hanem időközben talált valamit, ami egy pár percre elterelte a figyelmét erről a fődologról.

Amint egy apróságokkal telt kaszettát vizsgált át, gyémántot, minél több és minél nagyobb gyémántot keresgélve, sok fülbevaló, melltü, medaillon és gyürü után egy furcsa tárgy akadt a kezébe. Egy aranyba foglalt, mogyorónagyságu, közönséges kavics.

Mi ez?

Egy kavics, amelyet aranyba foglalnak és eltesznek – ez csak emlék lehet. Valami vidám vagy érzelmes esetnek az emléke. Talán egy elfelejtett bolondságé, amely olyan régen történt, hogy már nem is igaz. Talán egy elfelejthetetlen eseményé, amelynek a hatásai esztendők hosszú során át ott rejtőznek a lélek mélyén, mint ez az aranybafoglalt kavics az ékszertartóban.

Ki ne hallott volna efféle históriákról?!

Egy fiatal hölgyet üldöznek. A lába gyors s már-már elmenekült az üldözője elől, de az elhatározó percben megbotlik egy kavicsban, elesik, az üldözőnek tehát sikerül elfognia. És most egy szép regény kezdődik, amelynek első fejezete után az üldöző megkeresi, szivéhez szoritja és elteszi azt, aminek élete boldogságát köszöni: a kavicsot. Aztán aranyba foglaltatja és odaadja a fiatal hölgynek, aki időközben belenyugodott a regényes fordulatba, örök emlékül…

Vagy:

Nem regény, csak románc. Egy májusi napon, vagy egy holdvilágos estén… vagy talán egy koraőszi, meleg alkonyaton, amikor édes mélabú ül az egész természeten s a szivek annyira megtelnek érzéssel, hogy már csordulóban vannak… egyszerre csak felpattan a lelkek zára s akik sokáig szerettek némán, valami boldogitó öntudatlanságban, melynek bűnszerzője a hallgatag természet, a táj alattomos csöndje, végre megnyilatkoznak. Megnyilatkoznak, először és utoljára, mert a fiatal hölgy megmondja az ifjú leventének, hogy soha, soha se lehet azé, akit titokban szeret, soha se lehet az övé. És a románc csak románc marad; kedves, szomoruan édes hangulat, történet nélkül; egy valósággá nem vált szép mesének, egy át nem élt álomnak az egyetlenegy foszlánya. Nincs befejezése, mert el se kezdődött. A fiatal hölgy nem engedi, hogy az ifjú levente megcsókolja a ruhája szegését… a szerencsétlen szerelmes fölemeli a földről és megcsókolja a kavicsot, amelyet hölgyének kis lába tapodott… aztán nincs tovább. Később, nagysokára, megint találkoznak egyszer… s a szerelmes, aki nem felejtett, egy kis emlékezést könyörögve átnyujtja az aranybafoglalt kavicsot, jeléül, hogy ő örökre ugyanaz. A hölgy elzárja a kavicsot a drágaságai közé és nem vallja meg, hogy szivében most is ott őrzi annak az édes-bús órának az emlékét. Egy elhaló akkord, és a románcnak vége.

Eh, ki gondolna ilyen gyerekségekre, amikor hallgatagon, mozdulatlanul előtted meredezik a mindenkinél merevebb arcú halál, és láztól égő, verejtéket izzadó arcodon ott érzed merő, mozdulatlan, rémesen nyugodt tekintetét!

Fölkelt az asztal mellől és igy szólt magához, épp oly hangtalanul, mint amaz:

– Buchbinder Guszti, neked ma meg kell halnod!

Egy pár percig megint fel s alá sétált a naftalinos szobákban.

De most már nemcsak az az egy gondolat foglalkoztatta. E körül a gondolat körül, bolygóként, egy új kérdés keringett, kóválygott az elméjében és hol ez a kérdés takarta el azt a gondolatot, hol ismét a másik kerekedett felül.

Nem különös-e, hogy ez a kérdés életében először, éppen akkor merül fel előtte, amikor már a halál szine előtt áll?!…

Pedig hát eddig még soha se jutott eszébe, hogy a felesége nem rejteget-e valami titkot az emlékezetében.

Buchbinder ur – ahogy mondani szokás: – boldog családi életet élt. Az a nyugodt természetü, jólelkű, kövér asszony, aki most Ostendében a fürdőzés és a soványitó kura ártatlan örömeit élvezi (nem is sejtve, hogy mi készül otthon), soha se adott neki okot efajta tanakodásra vagy éppen töprengésre. Sok gyermekkel örvendeztette meg őt; mindig békében élt vele és mindig megelégedettnek látszott; soha se adta semmi jelét, mintha nem szeretné eléggé Buchbinder urat, vagy hogy szive vágyai kirepültek volna abból az aranyozott kalitkából, amelyet Buchbinder ur sok figyelmességgel igyekezett kellemes fogsággá tenni.

És Buchbinder ur, a sok elégtétel közül, amelyeket az élet korábban megadott neki, éppen azt tartotta az egyik legbecsebbnek, hogy e tekintetben nem bánthatta semmi, éppen semmi… azokban az években se, amelyeket más házasságokban válságosaknak látott.

Nem élt nagyon sok családi életet – az ügyei és őszintén szólva, a szeszélyei is koronként messzire elszólitgatták – hanem amennyi családi életben része lehetett, azt (talán azért, mert nem volt tulságosan sok), nagyon szépnek találta.

De tudhatta-e, hogy a felesége, valaha régen, amikor a menyasszonyává lett, nem temetett-e el álmokat, vágyakat, reménységeket?! Hogy későbben, amikor már a felesége volt, nem ápolt-e ábrándokat, vonzalmakat, sóvárgásokat, ha ezek meg is maradtak puszta ábrándoknak, ártatlan vonzalmaknak, meddő sóvárgásoknak?! Vajjon csakugyan megmaradtak-e?… Tudhatta-e, hogy a felesége lélekben nem volt-e hűtelen?!… hogy nem volt-e hűtelen, nemcsak félig-meddig, hanem egészen! Hogy nem csalta-e meg valaha?!… hogy nem hordott-e magában egy vagy több jól megőrzött titkot, esztendők hosszú során, egy életen át?!…

És ez a kavics, emléke valaminek, amiről ő nem tud, amit ő soha se fog megtudni!… Ez az aranybafoglalt kavics, amelyet a fiatal asszony eltett s az öregedő asszony mindenkorra megőrzött!…

Ez a kavics!…

– Eh! – intézte el a kérdést fenszóval, s mintha ez az egy hang hirtelen elűzte volna az apró lidérceket.

Mit emészti magát még ezzel is?!… Amikor már meg kell halni!…

Végképen felülkerekedett benne az az egy gondolat. De egy kicsit még elmélázott.

Aztán föleszmélve, megnézte az óráját.

– Negyed hat – állapitotta meg magában. – Még van időm elvinni az ékszereket a safe deposit-ba.

Mindezt nem hagyhatja künn, az asztalon vagy a feltört szekrényben, ki tudja, miféle idegenek szabad prédájául. El fogja vinni a bankba, hogy odazárhassa a felesége nevén elhelyezett egyéb letétek mellé. Buchbinder ur rendszerető ember volt.

– Sietnem kell, hogy még ma elhelyezhessem – ösztökélte magát. – Negyed hat…

És arra gondolt, hogy az órája még járni fog, amikor ő maga nem fog tudni semmiről a világon.

Mialatt a két legnagyobb kaszettába beledugdosott mindent – valamennyi értéktárgyat, az aranybafoglalt kavicscsal egyetemben – egy molypille minduntalan ott röpködött az orra előtt.

Elhessegette magától, rászólt hangosan: „Te, szamár!“… de nem pusztitotta el.

Ugy érezte, hogy már nincs joga eltipornia valamit, ami élő.