V.

Buchbinder ur majdnem huszonnégy óráig vergődött, amig megtudott halni. A halál igyekezett teljesiteni a kötelességét, de Buchbinder urat olyan fából faragták, hogy a halál se teperte le könynyen.

Amig viaskodtak, a halálravált ember sokat hánykolódott és gyakran motyogott érthetetlen szavakat, mintha veszekednék és birkóznék a halállal. A környezetének egy darabig sok baja volt vele, mert minduntalan ugy tett, mintha ki akarna ugrani az ágyból; alig birták féken tartani. Utóbb azonban megszelidült s már csak hangtalanul tátogatta a száját.

Azért meglepőnek találták, hogy egy pár pillanattal a halála előtt, tisztán, érthetően mondta ki ezeket a szavakat:

– Hála Istennek! Hála Istennek!

Egy orvos meg egy apáca volt mellette, amikor meghalt. Ezek egymásra néztek.

– Mégis csak furcsa, – szólt az orvos, – ha valaki ahhoz, hogy meghal, azt mondja, hogy: „Hála Istennek!“

– Jól mondja! – felelt az apáca.