IV.

Ugyanaz nap, esti hét óra körül, a Palace-Hotelben, Buchbinder Gusztáv ur, miután minden ügyét elintézte, egy golyót küldött magába.

De ebben sem volt szerencséje. Nem egészen jól találta el magát és igy sokáig kellett kinlódnia, amig kimulhatott.

Buchbinder urnak a lelke tehát nem repülhetett nyílegyenesen abba a halhatatlanságba, amelyet a közgazdasági tevékenység számára tartanak fenn, hanem egy jó darabig össze-vissza röpködött a kaoszban.

Nagyon sok baja volt a szegény léleknek. A roppant feketeségben nem tudta, hogy hová és meddig repüljön; vakon repült fölfelé, amig ki nem merült, aztán fáradtan csüngesztette le szárnyait s egyszerre valami iszonyu magasságból zuhant le. De nem ért le valahová, ahol megnyugodhatott volna; süvitő szél ragadta magával, széditő forgatagba került, majd hozzáverődött valamihez, ami rémes csattanással verte le magáról. Aztán, mikor már-már azt hitte, hogy megsemmisül, kellemes hűvösség téritette magához; mintha forrásviz hűs cseppjei csörgedeztek volna rá és mintha ő maga is szétfolyt, szétoszlott volna ezekkel a cseppekkel. De nem oszlott szét. Most már valami meleg áramlat ragadta magával; észrevette, hogy langyos, kövér levegőben úszik, úszik, egyre gyorsabban és mind sűrűbb, melegebb levegőben. Már nem is úszik, hanem forog; forró párák csapják meg s izzó meleget árasztó örvény ragadja magához. Érzi, hogy lefelé hull; egyre gyorsabban, kábitó sebességgel sülyed, bukik lefelé valami szörnyü mélységbe s a másvilági cikklon ugy pörgeti, mint ahogy az orsó pörög. Azt hiszi, szét kell mállania a mindinkább növekvő forróságban s maga is tüzes párává válik. De ismét magához tér. Fel akar vánszorogni, hogy folytassa utját, de fullasztóan szük térben röpköd és minduntalan odavágódik valahová a sötétben, mint a két ablaktábla közé szorult denevér. Majd kimerülten roskad össze és lávafolyamba merül, amely fölött mintha a számum vonulna keresztül. Eltikkadtan adja át magát sorsának, a láva-folyam összecsap fölötte, de megint fölmerül, ujra az ürben találja magát, valami szürkület kezd derengeni előtte, aztán hangokat hall, előbb csak zsongó hangokat, majd tisztán hallja:

– Mit akarsz, szegény lélek?

Ez Grünbergernek, öreg üzletvezetőjének a hangja; Grünbergeré, aki tizenöt évvel ezelőtt halt meg. De a lélek tudja, hogy nem Grünberger, hanem angyal szól hozzá.

Összeszedi minden erejét és végre sikerül megszólalnia:

– Az igazságot keresem. Az egész igazságot!

– Jó helyen jársz – felel Grünberger vagy az angyal. – Itt egyebet se találhatsz, de ezt megtalálod!

S a lélek azon veszi észre magát, hogy egy szinházba került, ahol mozgóképeket lát.

Nézi, nézi a mozgóképeket, nem lát rajtok semmi különöset, de egyszerre feltünik előtte, hogy mindegyik mozgóképen ott van ugyanaz az alak. Ez az alak előbb pici leányka, majd nagyobbacska, utóbb serdülő leány. Akkor ráismer. Ez a serdülő leány az ő felesége. A felesége élete az, amit ott lát.

Most már nagy figyelemmel nézi a képeket. Lát jeleneteket, amelyeket eddig nem látott soha és amelyek valahogyan mégis ismerősek neki. Az egyik képen észreveszi önmagát is, a fiatal Buchbinder urat.

Aztán nagyob kiváncsisággal nézi a felesége életét. Lát jeleneteket, amelyekre ráismer és másokat, amelyeknek nem volt tanuja.

Amazok néha meghatják; az utóbbiak olyan egyformák.

A képeken sorra megjelennek a gyermekeik. A képeken a felesége már öregedni kezd, már-már elvirul, s azok a jelenetek, amelyek ujaknak tünnek fel, mind olyan egyformák!

Uj képek, de mindinkább egyhanguak… A felesége már öreg asszony… S a lélek felsóhajt:

– Milyen szép, de milyen unalmas élet!… És egy kissé szomoru is.

– Jól mondod – suttog mögötte Grünberger, az angyal.

Aztán ismét sokszor látja a képeken önmagát; lát egy bucsuzkodó jelenetet, amelyet mintha csak tegnap látott volna; látja a feleségét, amint a nagy lányaival egy ismerős épület előtt sétálgat s megismeri az ostendei Casinot; lát még egy pár képet, amelyekről mintha már olvasott volna… aztán csattanás és sötétség.

S a lélek ismét repül; most már megkönnyebbülten.

A nagy feketeségben is észreveszi, hogy az angyal vele szárnyal; nem láthatja, de tisztán hallja, hogy ugy zúg mellette, mint egy repülőgép.

És tisztán hallja a suttogását is:

– Nem sajnálod egy kicsit szegényt?

– Grünberger, te megcsalsz engem! – felel a lélek. – Azt mondtad, hogy megtalálom az egész igazságot. De az aranybafoglalt kavicsot nem láttam.

– Meg fogod találni – sugja az angyal. – Itt minden kitudódik. Nil occultum remanebit.

– Grünberger, te kereskedelmi iskolába jártál, – kétségeskedik a lélek. – Mért szólsz hozám mégis latinul?

– Itt mindent tudunk! – felel az angyal.

– Én csak az aranybafoglalt kavicsot akarom tudni – sóhajt a lélek. – A többi nekem már mindegy!…

– Azt is meg fogod tudni! – biztatja az angyal.

– De mikor? – szorong a lélek.

– Lehet, hogy százezer év mulva, lehet, hogy mindjárt. Attól függ, vannak-e érdemeid?

– Jó apa voltam, – siet dicsekedni a lélek.

– Az a legkevesebb. Ha még az se lettél volna, akkor most nem lehetnél velem. Eröltesd meg az emlékezetedet; hátha találhatnál egyebet is?

A lélek hosszu elgondolkozás után csakugyan talál valamit.

– Nem öltem meg a molypillét! – suttog.

– Ez már valami – bátoritja az angyal. – Ez elég lehet rá, hogy az örök kegyelem elengedjen neked százezer évet. Látsz-e már valamit?

– Mintha valami derengene, messze, nagyon messze.

– Akkor talán nem kell százezer évig repülnöd.

– Olyan jó volna megpihenni! – nyöszörög a lélek.

A zugás hirtelen elhallgat mellette. A lélek megretten. Szeretne belekapaszkodni az angyalba, de hiába suttog: „Grünberger! Grünberger!“… nem kap feleletet. Észreveszi, hogy már egyedül repül és egyszerre nyugtalanitó hangokat hall. Előbb valami zizegést, halk, de félelmetes zizegést, mintha végtelen nádas fölött repülne, aztán más hangokat is, soha se hallott, ijesztő fütyörészést, csipogást és csicsergést, mintha billió madár ébredezne fölötte. Aztán a zizegés is, a csipogás is éktelen hangversenynyé erősödik, amelybe később zugó, harsogó, bömbölő hangok keverednek; majd mintha láthatatlan harsonák siketitő harsogását hallaná és mikor ez a hangzavar egy mennydörgésszerü, rémes dübörgés után elhallgat, észreveszi, hogy abban a fél-szürkületben, amelyet a hajnal derengése küld maga elé, mozdulatlan felszinü tenger fölött repül és ennek a némasága még rémesebb, mint az a bősz hangzavar volt. Érzi, hogy már nem birja a repülést; segitségért akarna kiáltani, de nem tud; aztán elhagyja minden ereje és lezuhan a jéghideg habokba.

A lélek a tenger fenekére merülve, tisztán hallja, hogy valaki, magasból, igen magasból, azt mondja:

– Már nem tarthat sokáig.

Mintha egy óriási tölcséren át jutna el hozzá ez a pár szó.

De, ime, a viz szétfolyik körülötte. Meleg fövényen fekszik s az, hogy megpihenhet a puha homokon, még soha se ismert, kellemes érzéssel tölti el. A balzsam hathat igy a sebeinkre.

Valaki föléje hajol. Egy szép, kis leánykéz nyulik eléje s megmutatja neki azt az aranybafoglalt kavicsot, amelyet nemrég helyezett el a safe depositban.

– Ezt keresed? – kérdi egy másvilági, zengő hang.

– Ezt!… – nyög nagyot a lélek.

– És nem emlékszel? Ebben a kavicsban botlott meg, régen, nagyon régen, a jóltevőd felesége. Te foglaltattad ezt a kavicsot aranyba és te magad tetted oda, ahol találtad. Csakhogy már ez is régen volt… egy élet mult el azóta!

– Hála Istennek! Hála Istennek! – suttog a lélek.