I.

Bucsay Bálint, egy évvel azután, hogy feljött Pestre, az egyetemre, vagyis inkább a Kammon-kávéházba, olyan dicsőségnek nézett elébe, mint Julius Caesar Galliából jövet, és olyan környezetet látott maga körül, amilyen az ifju Bonapartét fogadta, amikor az Egyptomból visszatért Franciaországba. A társai és egyszersmind barátai ugy tekintettek fel rá, mint valami félistenre; az egyetemen és a kávéházakban legendákat beszéltek róla; hirét olyanok is terjesztették, a kiket sohase látott; és találkoztak vérmesek, akik nevének hallatára igy bizonykodtak:

– A nemzetnek már van vezére!

Egyelőre csak az ifjuság vezére volt, de az akkor többet jelentett, mint mostanában. És azonkivül középpontja volt a Kammon-kávéház nagy asztalának, ahol pénzért mutogathatta volna magát, olyan sokan jártak a csodájára. Nemcsak lelkes ifjak, érdemes öregek is szerencsének tartották, ha helyet foglalhattak az asztalánál; a szomszédos asztaloknál mindig sok érdeklődő leste a szavát, s a messzebb ülők, akikhez csak egy-egy mondata hallatszott el, minduntalan felkeresték a tekintetükkel és sohase mulasztották el figyelmeztetni a velök mulató vidéki vendéget:

– Az ott a hires Bucsay!

Ha Bucsay már husz éves korában ilyen nagy hirnek örvendett, és ha azok, akik közelebbről ismerték, rengeteg várakozással néztek a jövője elé, ezt csak természetesnek lehetett találni.

Bucsay Bálint husz éves korában már mindent tudott; még azt is, amit az egyetemen tanulnak. Neki nem volt szüksége rá, hogy eljárjon az előadásokra; másodéves jogászkorában nagyobb készültséggel dicsekedhetett, mint sok tanára. Minden szakhoz értett s minden tárgyról bő ismeretekkel állhatott elő; de ebben nem volt semmi csodálatos, mert ha nem szónokolt az ifjusági gyüléseken vagy nem tartott előadást a Kammon-kávéházban, egész nap olvasott s egész éjjel tanult.

De csak félig méltatta, a ki csupán élő ismerettárnak nézte ezt a sokat igérő fiatal embert. Bucsay tele volt eszmével és tervvel. Nagyszerü gondolatok és ennek megfelelően nagyszabásu reformok foglalkoztatták folyton lángoló agyát; századokra szóló, nagystilű munkásság tervezeteivel ismertette meg ámuló közönségét. Sohase fogyott ki a mindenféle fajta, értékesebbnél értékesebb ötletből; és akármiről volt szó, káprázatosan tudta elmondani, hogy ezen a téren mi a tennivaló. Ugy beszélt, mint a legnagyobb szónokok; amiről szólt, az megelevenedett a hallgató előtt. És előadásában benne volt a szinész minden tökéletessége, anélkül, hogy szinpadiasságot vethettek volna a szemére. Aztán érdekes arcu, szép szál legény volt, akinek a hangja képes volt mindarra, amire a hegedü, a fuvola, az orgona, meg a mennydörgés képes, és ugy tudott bánni ezzel a tüneményes hanggal, hogy senki sem vonhatta ki magát szavának varázsa alól. Magával tudta volna ragadni a kávéházi hallgatóságát – talán még a csatába is.

És egy darabig sokan, igen sokan azt hitték, hogy Bucsay Bálint meg fogja váltani a világot.