I.

Nagyszakállu Rodomont császárnak volt egy kancellárja, aki sehogysem akart megbukni; valami Lanzendorf gróf. Mig az elődei alig jöttek, már is mentek, nyilván kénytelenségből: ez a Lanzendorf gróf ott vénült meg a trón előszobájában. Az ország fiataljai, akik abban nőttek fel, hogy – talán öröktől fogva – mindent Lanzendorf gróf intéz, el se tudták képzelni, micsoda világ lesz az, a mikor nem Lanzendorf gróf fogja ellátni az államügyeket.

De az idősebbek már alig várták ezt az uj világot.

Sokan kivánkoztak a helyébe és még többen voltak, akik reményeik megvalósulását a kormányváltozástól várták. Ezek az epekedők és álmodozók nem érték be a sóvárgással és a levegő-várak épitgetésével; minden kis és nagy követ megmozgattak a végből, hogy Lanzendorf gróf végre-valahára otthagyja a helyét. De legügyesebb ármánykodásuk és legkitartóbb erőlködésük is hiábavalónak bizonyult. A nagyszakállu császár, aki különben készségesen, sőt szivesen mutatkozott hálátlannak, ha egyik vagy másik szolgájára nem volt többé szüksége, épp olyan rendithetetlenül ragaszkodott Lanzendorf grófhoz, mint amilyen könnyedén kergette el régebben öreg kancellárjának számtalan elődjét.

Hogy miért ragaszkodott a császár ilyen szivósan ehhez az egy hivéhez, akkor derült ki, a mikor az elégedetlenek elsütötték a legnagyobb ágyut s rábirták Ghibellin grófot, a birodalmi seregek fővezérét, hogy legyen szószólójuk.

Ghibellin gróf nagy tekintélynek örvendett. Gyermekkorában a császárnak az a pajtása volt, aki a legjobb képpel viselte el a biborban született ifjutól kapott pofonokat. Később számtalan csatában verték meg és valamennyi csatavesztését ki tudta aknázni arra a célra, hogy fölfelé bukjék; soha, a legcsekélyebb csatavesztés fölhasználását se mulasztotta el. Végül annyi vereséget gyüjtött össze szép koszoruba, hogy kiküzdötte magának a „legtapasztaltabb bajvivó“ nevet s fölvergődött a leghiresebb stratégák közé, mert gyakrabban bizonyitotta be, mint bárki más, hogy az elmélet neki ad igazat, s hogy haditetteinek csodálatos balsikere voltaképpen csupa erkölcsi diadal, amelyek diszes sora csakis az ő csodálatos hadi tudományával volt kivivható.

Erre a tekintélyre támaszkodva, Ghibellin gróf egészen szabadon beszélt a császárral.

– Mindent jól megfontolva, – szólt, – arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezt a Lanzendorfot el kellene csapni. Ő meg az emberei már régen jóllakhattak. Ideje, hogy végre másokra kerüljön a sor. A kormányzásban az ilyen váltógazdaság éppen olyan szükséges, mint maga a kormányzás. Egyre többen vannak, akik türelmetlenül várják, hogy jóllakhassanak, s ha még sokáig nem elégited ki őket, nem állok jót róla, hogy az általános elégedetlenség nem tör-e ki olyan forrongásban, amely már nemcsak Lanzendorfot, hanem császári felségedet is meg fogja támadni. A bölcseség azt javallja… nem, azt parancsolja: hogy a jóllakottak immár vonuljanak félre és tömd be a száját azoknak, akik joggal hangoztatják, hogy egyszer már ők is jól akarnak lakni.

Hanem a császár igy felelt:

– Ha én ostoba ember volnék, azt felelném neked, hogy: azért tartom meg Lanzendorfot, mert okos ember, derék ember és önzetlenül dolgozik értem, meg az országért. Ez tudniillik igaz. Tisztább feje van, mint nektek; négyszemközt szólva, birodalmamban ő az egyetlen, akiről bizonyosan tudom, hogy becsületes ember; és senki se tagadhatja, hogy nagyon sokat tett császárotok és az ország javára, sőt folyton csak ebben fáradozik… amit én bizony az ő helyében nem tennék meg… nem is értem, hogy miért teszi? – a mikor semmire és senkire sincs rászorulva. De én nem vagyok ostoba ember, hát nem igy beszélek veled. Hiába is beszélnék veled igy, mert ti arra, hogy Lanzendorf gróf eszes, derék és önzetlen, ugy sem adtok semmit. Fütyültök minden ilyen jó tulajdonságára… a te embereid csak jól akarnak lakni és egyébbel nem törődnek. És van még egy másik okom is, a miért nem beszélek igy. Tudniillik igaz, hogy Lanzendorf eszes, derék és önzetlen, de nem igaz, hogy ezért tartom meg. Ettől még szivesen elejteném… alkalomadtán, szükség esetén… a hála az ostobák és gyöngék erénye. A legnyugodtabban, hidegvérrel, minden habozás nélkül elcsapnám, ha találkoznék valaki, akitől nagyobb hasznot várhatok, mint tőle. De ilyen ember egyelőre nincsen. Mondok neked valamit, fiam, amit te is meg fogsz érteni, azok is, akik hozzám küldtek. Ennek a Lanzendorfnak van egy kitünő tulajdonsága. Nem az, hogy eszes, derék és önzetlen, hanem az, hogy nagyon gazdag, rendkivül gazdag. Jól mondod, nemcsak ő nem éhes, már az emberei is jóllaktak. Róla bizonyos vagyok, hogy sohase fog meglopni; azokról, akik a helyébe kivánkoznak, nem vagyok bizonyos. Nála mindig találni fogok egy kis pénzmagot, mert neki semmi se kell, s az embereinek se kell sok, ezek is jóllaktak. Ellenben, ha mások kerülnének az ő és emberei helyébe, az uj alakok legelőször is csak jóllakni igyekeznének s olyan mohón falnának, hogy nekem semmi se maradna, évekig, talán életem végéig. Már pedig fölérheted észszel, hogy ez mindennél fontosabb dolog, kivált a mai világban, a mikor egyre drágább az élet s a mikor egy szegény császár oly nehezen tud megélni a fizetéséből! Hát csak eredj vissza s mondd meg azoknak, akik küldtek, hogy tőlem éhen halhatnak, hogy nekem éppen a jóllakott ember kell, hogy Lanzendorf egyelőre pótolhatatlan, mert gazdagabb, mint azok, akik ki akarják túrni a helyéből, és hogy akármilyen eszes, derék és önzetlen ember ez a Lanzendorf, azért még se fogom elcsapni!… mindaddig, amig komoly okom nem lesz rá, hogy elcsapjam!