II.

Lanzendorf gróf életének hatvanadik évéig hozzáférhetetlen és kifogástalan volt.

Ekkor azonban menthetetlen ostobaságot követett el. Csak egyet. De az ilyen ostobaságból egyetlenegy is tökéletesen elég.

Eszébe jutott ugyanis, hogy mégis csak jó volna, ha örökös maradna utána.

Mikor az ember elérkezik a hatvanadik évéhez, akárhogyan élt, föltétlenül megbánja, hogy a kétféle életmód közül nem a másikat választotta.

Megbánja, ha megházasodott; s megbánja, ha agglegény maradt.

Lanzendorf gróf is megbánta, hogy nem alapitott családot, még huszonöt vagy harminc éves korában.

Egyet gondolt és hatvan esztendős ember létére feleségül vett egy igen jó házból való, igen jól nevelt és igen szép kisasszonyt, aki mindössze husz esztendős volt: valami Demonassa grófnőt.

Alighanem ugy gondolkozott, hogy:

– Ha már bolondot cselekszem, legalább kimulatom magam.

Természetes, hogy Demonassa grófnő szegény volt, mint a templom egere. Finom, illedelmes, templomjáró egérke volt, de szegény. A báli ruháján kivül nem vitt magával más hozományt a Lanzendorf gróf házához, csak huszonnégy darab csipkezsebkendőt, abból a fajtából valót, amelyet külön arra a célra készitenek, hogy az öreg férjek feleségei rendre elajándékozhassák ifju udvarlóiknak.

Az is természetes, hogy Demonassa grófnő nem azért ment férjhez Lanzendorf grófhoz, aki éppen háromszor annyi idős volt, mint ő, hogy otthon ülljön s miután örökössel örvendeztette meg Lanzendorf grófot, azután csak a rokkát pörgesse.

Azért ment férjhez a különben elég kellemes viselkedésü és elaggottnak éppen nem látszó öreg emberhez, hogy kiélvezhesse ennek a gazdagságát. Hogy élhesse világát és kedvére szórakozhassék, mint a fiatal nők szokták.

Azt akarta, hogy ott lehessen azokon a fényes ünnepélyeken, ahová a szegény nők nem juthatnak el, még akkor se, ha véletlenül grófkisasszonyoknak születtek. Mulatni akart: szép ruhában járni, nevetgélni, táncolni. Ápolni és csodáltatni akarta a szépségét, feltünni és hóditani; hallgatni a hizelgés zenéjét.

Vidám természetü volt, szerette a társaságot, csak a játékon, meg a mulatságon járt az esze, fesztelen viselkedéshez szoktatták… egyébként, legalább eleinte, nem gondolt semmi rosszra.

Csak ott akart lenni mindenütt, ahol szórakoznak, mindenütt, ahol megcsodálhatják.

(És ha azok, akik megcsodálják, egyszersmind meg is kivánják, hát tehet ő erről?!)

Annak persze, hogy az ifju Lanzendorf grófné kedvére mulathasson, nem volt semmi akadálya. Lanzendorf grófnak volt pénze, mint a köles és Lanzendorf gróf nem bánta, ha a fiatal asszony ünnepelteti magát; hiszen azért fiatal, hogy örüljön ennek.

Hanem Lanzendorf gróf immár nem volt hibátlan. És ha nem volt hibátlan, nem maradhatott hozzáférhetetlen. Ha pedig nem volt hozzáférhetetlen, nem maradhatott kifogástalan sem.

És Ghibellin gróf, akit az elégedetlenek egyre tüzeltek, ugy látta, hogy elérkezett az az idő, a mikor ujra ráléphet a cselekvés terére.

Mindenekelőtt magához Lanzendorf grófhoz fordult:

– Tudod, – szólt neki, – hogy én vagyok a legjobb, az egyetlen barátod. Azt is tudod, hogy mint öreg katona, a világért se szólnék… inkább leharapnám a nyelvem… és ha szólok, csak a te javadért teszem… a barátságunk követeli meg, hogy illetlenül nyilt és őszinte legyek. Hát figyelmeztetlek barátom, hogy tulságosan sokat foglalkozol az államügyekkel. A mig te, öreg ember lévén, nyakig bele temetkezel az államügyekbe, az asszonyka szórakozik, hm, hm. Ne feledd el, barátom, hogy te öreg ember vagy és a nőcske ifju, nagyon ifju, hm, hm. A nőcske igen jókedvü; fesztelen viselkedésü és mulatni vágyó; tulságosan kedves, tulságosan szép és tulságosan sok fiatalember zümmög körülötte, hm, hm. Isten látja a lelkemet, hogy ezzel semmit se akarok mondani. Nem tudok róla semmi rosszat; esküszöm, hogy semmit se tudok. Ha tudnék, akkor se mondanám meg, inkább leharapnám a nyelvemet, mint vén katonához illik. De figyelmeztetlek, hogy ha netalán mégis kutya volna a kertben, te vagy az, aki ezt a legutóljára tudnád meg. Sőt, ha ilyen tulságosan sokat foglalkozol az államügyekkel és a polgárok érdekében, akik ezt nem érdemlik tőled, többet fáradozol, mint kellene, elannyira, hogy se látsz, se hallasz, hát akkor bizony sohase is fogsz megtudni semmit, akárhány kutya lesz is a kertben. A minthogy azt se tudod például, amit az egész világ tud, hm, hm. Hogy mit tud az egész világ? Azt, hogy ötvenezer tallért adtál az asszonykának ruhaszámláinak a kifizetésére s az asszonyka ezen a pénzen uj ruhákat vásárolt, régi számláit nem fizette ki, vagy mondjuk: kifizette, de adós maradt azzal, amit ujonnan vásárolt, ugy, hogy az adóssága most is csak annyi, mint ennekelőtte. Azért, mint igaz barátod, azt ajánlom neked, hogy foglalkozzál kevesebbet az államügyekkel, söpörj inkább a tulajdon házad előtt. A legjobb volna, ha egyáltalán nem foglalkoznál többé az államügyekkel; rábizhatnád ezt már a fiatalabb erőkre.

Lanzendorf gróf ránézett hű cimborájára és igy felelt neki:

– Hát hogy a feleségem pazarló természetü, ez igaz. Csakugyan nem tudtam róla, hogy uj adósságot csinált, vagy hogy a régit nem fizette ki, és bizony rosszul tette a feleségem, hogy ezt elhallgatta előttem. De e miatt ne fájjon a fejed és ne fájjon senkinek a feje. Majd kifizetem az uj adósságot is. Hála Istennek, van miből; jut is, marad is. Ki költsön szép ruhára, ha nem ő?! Gazdag ember felesége és fiatal; költhet rá, mert módja is van benne, kedve is van hozzá. Ez csak az én dolgom. Ami pedig a többit illeti, hát ez se tartozik rátok. Én azért vettem feleségül, hogy örököst adjon nekem. Részem volt ebben az örömben és hálás vagyok érte. Hogy én öreg vagyok, ő pedig fiatal, ez csakugyan hiba; de az én hibám, nem az övé és az én hibámért nem büntethetem őt azzal, hogy a magánosságba kényszeritsem, hogy fogságban tartsam. Miért ne járhatna társaságba, bálokba, ünnepélyekre, ahová elmenni kedve tartja?! Hadd szórakozzék! A szórakozásban még nincsen semmi rossz. Hogy jókedvü? Örülök rajta! Szemrehányást kellene tennem magamnak, ha szomoru volna. Hogy akkor is vágyódik a mulatságra, a mikor engem dolog tart elfoglalva? – nem botránkozom meg rajta. Neki nincs elfoglaltsága és ha sokféle mulatság érdekli, ez korának természetes, szerencsés kiváltsága. Azon se csodálkozom, ha mások is szépnek találják, nemcsak én magam; nem tehet róla, ha másoknak is tetszik, s azt nem foghatod rá, hogy vadászsza ezt a tetszést… ha ráfognád, akkor se hinném el, mert: nincs szüksége erre. Rosszat pedig… azt mondod, sőt meg is esküszöl rá… rosszat te se tudsz róla. Akkor Hát mit akarsz? Ha semmi rosszat nem mondhatsz róla, a legcsekélyebb rosszat se… akkor ugy találom, egy kicsit elsietted a figyelmeztetést. És tökéletesen elég volna ennyit felelnem neked. De tudod mit?!… hogy ne legyek kénytelen még egyszer értekezni erről a tárgyról, többet mondok neked. Persze, ezt csak neked mondom, a legjobb, az egyetlen barátomnak, aki inkább leharapná a nyelvét, semhogy elárulna, a mikor mély titoktartás pecsétje alatt neki, egyedül neki megvallom a legmélyebben rejtegetett gondolataimat, a végből, hogy ő ezt a bizalmasságot megőrizze és magával vigye a sirba. Másnak a világért sem mondanám el, a saját jól felfogott érdekemben, mert más valaki kiszalaszthatná a száján… s ha ez a dolog eljutna az asszony fülébe, ez nagyon veszedelmes lehetne rám nézve. De neked, a legjobb, az egyetlen barátomnak elmondom. Hát tudd meg, kedves, egyetlen barátom, hogy én alattomban, mély titokban, igazat adok azoknak, akik ugy gondolkoznak, hogy ha egy hatvan esztendős ember husz éves leányt vesz feleségül, ezzel olyan rettenetes hibát követ el, amely megfosztja attól a természetes jogától, hogy szigoru biró lehessen. Azért, ha később… netalán… Isten őrizzen meg… mégis csak megtudnál valamit: egészen fölösleges, hogy engem felvilágosits. Ezzel csak teljesen haszon nélkül való szenvedést okoznál nekem, a barátodnak, mert én még ebben a legrosszabb esetben is menthetőnek találnám az asszonyt s azt hiszem… nem tudom, de azt hiszem… hogy megbocsátanék neki. Elmondtam ezt neked, titoktartást kérve, de leplezetlen őszinteséggel, hogy megkiméljelek minden baráti aggodalomtól; és most kérlek, ne fáradozzál tovább ebben a dologban, mert az államügyeket, a meddig a császár is ugy akarja, nem szándékozom másokra bizni… majd csak elvégzem magam!

Ghibellin gróf nagyot nézett, s aztán biztositván a kancellárt, hogy a titok nála el van temetve, sietett elujságolni ezt a szörnyüséget az egész udvarnak.

– Ez a szégyenletes türelmesség, – szólt, mihelyt a császár elé jutott, – a legnagyobb erkölcstelenség a világon. Nem tarthatod tovább ezt az erkölcstelen embert.

A császár gyönyörködve fürösztötte a kezét szép, hosszu, puha, selymes szakállában.

– Mondtam már neked, – felelt nevetve, – hogy nem azért tartom, mert erkölcstelen, hanem azért mert gazdag. Bánom is én, hogy erkölcstelen! Én csak azzal törődöm, hogy ez az egy, ez nem lop. Hát csak mondd meg azoknak, akik minduntalan hozzám küldözgetnek, hogy Lanzendorfot nem fogom elcsapni mindaddig, a mig komoly okom nem lesz rá, hogy elcsapjam!