III.

Gondoskodtak róla, hogy Demonassa mindent megtudjon. Azt is, hogy mit mondott a kancellár; azt is, hogy az udvar miképpen itélte meg ezt a természetellenes türelmetlenséget.

A hirhordók ugy okoskodtak, hogy ez a kis fölvilágositás semmi esetre se fog ártani. Ha nem is buktatja meg a kancellárt, csak buzdithatja a fiatal asszonyt.

Igy legalább Lanzendorf semmi szin alatt se fogja kikerülni azt a sorsot, amelyet megérdemel. Minden bizonynyal hamarabb fog bünhődni, mintha az asszonyt semmi se bátoritja.

És – ki tudja?! – egy kis botrány könnyen megbuktathatja a hatalmához konokul ragaszkodó kancellárt.

Csakhogy Demonassának, – akinek kedvére volt, hogy az ország második asszonyaként ünnepelték, – a hir hallatára az jutott eszébe, hogy:

– Ezek ki akarnak túrni bennünket a helyünkből!

Demonassa éppen azon a ponton volt, hogy valami bolondot cselekedjék.

– Csak azért se!… – szólt magában. – Ezt az örömet nem szerzem meg nekik!… És ha belehalok is, akkor se szerzem meg nekik ezt az örömet!… És ha szétveti is őket a düh és ha megölne is a sóvárgás, még akkor se!…

Egy szép, fiatal, ünnepelt asszony, ha arról van szó, hogy meggyötörhesse az irigyeit, akik a bukását lesik, mindenre képes, még a legnagyobb önfeláldozásra is.

Demonassa legalább képes volt minden lemondásra. Olyan görcsösen ragaszkodott az erényéhez, hogy az udvart előbb gondolkozóba, utóbb kétségbe ejtette. Még a kacérkodásról is letett. Még meg is komolyodott.

Történt azonban, hogy a császárnénál egy kereskedő jelent meg, aki egy mesés ruhaszövetet kinált megvételre.

– Ez a legszebb ruhaszövet a világon – szólt. – Olyan szép, hogy csak egy császárné viselheti. És olyan drága is.

– Mennyibe kerül? kérdezte a császárné.

A kalmár megmondta s a császárné elszörnyedt.

– Hja, lelkem, – szólt a császárné, – én nem vagyok olyan gazdag, hogy ezt megvehessem! Hanem tudja mit? Menjen el Lanzendorf grófnéhoz, az talán megveszi. Annak semmi se drága.

A kalmár nem értette meg, hogy ez csak rettenetes gúny volt. Összecsomagolta a holmiját, megköszönte a jó tanácsot s elment a kancellár feleségéhez.

És Demonassa nem tudott ellentállni a mesés ruhaszövetnek.

Valami csodálatos ruhát csináltatott belőle. Olyat, ami mindent elhomályositott, ami eddig a világon történt… elhomályositotta mindazt, ami volt, van és lesz… elhomályositotta magát a napot és a csillagokat is… Legalább Demonassa ugy találta.

És szegény! – ebben a ruhában jelent meg az udvari bálon!

A császárné fuldoklott.

– Most már elég volt! – kiáltott rá másnap a császárra. – Most már repüljön ez a szemét! Most már repüljön ez a cafat!

Hörögni kezdett; attól kellett tartani, hogy meghal.

Rodomont megértette ezt a némának teljességgel nem mondható fájdalmat.

A császárné tizennyolc éves korában is csunya volt, de most már öregedni kezdett és erősen kopaszodott; Demonassának a szépsége pedig éppen most virágzott ki a maga teljes pompájában.

A császár végigsimitotta hosszu, selymes szakállát, egy nagyot nyelt s aztán igy szólt:

– Ez már sok!

És Lanzendorf repült.