I.

Árokháti Lőrinc dr. fővárosi köz- és váltó ügyvéd jól tudta, hogy ő nem tartozik a kiváló szellemek közé, de ugy találta, hogy ha valaki az ilyesmire magától is rájön és hamarább, mint mások, az már nem utolsó dolog.

– Aki öntudatosan szamár, az már nem egészen szamár, – vigasztalódott, ha olykor-olykor erről elmélkedett. – Aki tisztában van a képessége határaival, az már, ha nem is nagyeszü, de legalább világosfejü ember. Tökkelütött szamár, ostoba embernek csak az mondható, aki okosabbnak képzeli magát, mint amilyen; aki makacsul kiváló elmének tartja magát és nem akarja elismerni, hogy ő voltaképpen együgyü fráter, még akkor se, amikor ezt már sorra minden ismerőse felfedezte; aki legutoljára tudja meg, hogy ő is a szamarak közé tartozik, és csak akkor tudja meg ezt, amikor ez már általánosan ismeretes róla; aki mindaddig fenn hordja az orrát, amig ezt bele nem üti valamibe; aki mindaddig áltatja magát, mig egy olyan leckét nem kap, hogy erről koldul; aki csak akkor tesz szert némi önismeretre, amikor már késő. És hány ilyen vak, semmi átlátásra nem képes, ostoba ember szaladgál a világban!

Ebből az elmélkedésből nemcsak megnyugvást meritett, hanem tanulságot is.

– Jól mondják a régi görögök, – tünődött – hogy az önismeret a bölcsesség kezdete. Mert aki még magát se ismeri, hogyan ismerhetné meg a külső világot?! Aki még magamagában is ismeretlen fizikai erőt tanulmányoz, aki tulajdon gyöngeségeivel sincs tisztában, hogyan alkalmazkodjék a környezetéhez, a körülötte lévő erőkhöz?! Már pedig az élet művészete: ennek az alkalmazkodni tudásnak a művészete. Valóban, az önismeret az élet művészetének az alfája. De a tételt meg is fordithatom. Akiben megvan a mindennél szükségesebb önismeret: az élet harcában már nem fegyvertelen; az már nem minden erő nélkül való; az a szem, mely befelé és kifelé egyformán tisztán lát, bőségesen elég erő arra a célra, hogy az ember boldogulhasson.

És ezzel a rendelkezésére álló erővel bátran hozzálátott az alkalmazkodás művészetének gyakorlásához. A helyes csapáson indult el, mert igy okoskodott:

– Az alkalmazkodás művészetének az első szabálya az, hogy az ember soha se törjön nagyobbra, mint amire az ereje följogositja. S mihez kell a legkevesebb? Mihez nem kell se kiváló értelmi erő, se nagyobb műveltség, se szakismeret, se tudományos előkészület, se semmiféle fárasztó munka? A képviselőséghez! Mi az, amihez tökéletesen elegendő az önismeret és az alkalmazkodni tudás, sőt pusztán a készség is, hogy az ember hajlandó mindenkihez és mindenhez alkalmazkodni? Egyetlenegy ilyen valami van a világon: a képviselőség! És kinek van nagyobb szüksége rá, hogy képviselő legyen, mint a korlátolt elméjü embernek?! Tehát: képviselő leszek!