II.

Hogy bejusson a képviselőházba, erre nem a legrövidebb utat választotta, – mert pénze nem igen volt, – hanem a leghosszadalmasabbat, de egyszersmind a legegyszerübbet.

Addig járt be a Házba, előbb a karzatra, később pedig a folyosóra, mig mindenkivel megismerkedett s az összeköttetésekből egész vagyonra valót gyüjtött magának.

Hosszu időn át soha, egy nap se maradt ki a Házból, ha a Ház ülést tartott. Ő volt az első, aki megjelent, ő volt az utolsó, aki elment; a földrengés se tarthatta volna vissza attól, hogy a folyosón jelentkezzék. A törvényhozói kötelességet senki se értelmezte olyan példásan, mint ez az egyszerü ember, aki még nem volt törvényhozó. Lehetetlen volt, hogy az arca föl ne tünjék. Lehetetlen volt kikerülni a vele való megismerkedést. Lehetetlen volt nem barátkozni vele, mert ami egyik vagy másik képviselő urnak a nyájasságából hiányzott, azt ő a magáéból pótolta.

Semmiféle kitartás se hiábavaló. Árokháti Lőrinc doktor addig izgett-mozgott, nyüzsgött, süritett és csoportosult a folyosón, mig végre felötlött a Házban, előbb csak az ujságiróknak, de utóbb már néhány jámborabb hazamentőnek is:

– Nini, hát ez az Árokháti még most se képviselő?!…

Pályafutásának első fordulójához akkor érkezett el, amikor egy „nagyfejü“, aki ritkán szokott megfordulni a Házban, karonfogva sétáltatta meg a folyosón s aztán be akart menni vele az ülésterembe. Árokháti egy sokatmondó mozdulattal vonult vissza az őt meg nem illető tisztességtől, amelynek a humorán azonban némi bánatosság csillogott át, s a nagyfejü meglepetve dadogta:

– Hogyan? Hát te nem vagy képviselő?!… Pedig én azt hittem!…

Árokháti aznap egy üveg magyar pezsgőt ivott meg az eset örömére. Nem lehetett többé kétsége afelől, hogy a feleutat már megtette azon az ösvényen, amely a mandátumhoz vezet, s titkon érző lelke óhajtva sejtette, hogy az ut második felét rövidebb időn fogja megtenni, mint az elsőt. Jól sejtett.

A megünnepelt szép napot követő két vagy három évben – tehát abban az időszakban, amelyet a mandátummal való mátkaság időszakának nevezhetett volna, – Árokhátin már alig lehetett észrevenni, hogy még nem képviselő. Mindig ott lehetett látni egyik vagy másik miniszternek a kiséretében, karonfogva járt-kelt a képviselőkkel, kérelmezett, protezsált, napjában husszor-harmincszor harsogta el, hogy: „jó napot kivánok, kegyelmes uram!“, tüzesen politizált, elégedetlenkedett, zajongott, kapacitált, aggodalmasan csóválgatta a fejét, föl-fölháborodott, le-lecsillapult s – kivált a lázasabb időszakban – hevesen vitatkozott ugy az ujságirókkal, mint a képviselőkkel. A vitatkozás mezején azonban a legmesszebbmenő óvatosságot tanusitotta. Mindig csak azt bizonygatta, mindig csak amellett hevült, amit az általánosan elismert tekintélyek, a kétségtelenül nagy eszü emberek hangoztatták, s hogy a vita hevében valahogy bakot ne lőjjön, jól betanulta a nevesebb publicisták vezércikkeit, amelyek okoskodásán azonban, ha a politikai szükség s különösen valamelyik miniszter ugy kivánta, szivesen forditott egyet.

Szóval igen megfontoltan viselkedett: és látszatra semmiben sem különbözött a képviselőktől – csak éppen az ülésterembe nem ment be.

Ekkor már csak egy garas ára szerencse s még egy pár garas alkotmányos költség választotta el a képviselőségtől.

Lehetetlen volt föl nem léptetni. Ez is megtörtént, de kisebbségben maradt. Aztán még vagy négyszer bukott meg, de végre mégis csak becsuszott.

Minthogy már régóta kialakult s egyre jobban megerősödött az a közvélemény, hogy a képviselőház nem lehet el Árokháti nélkül, bukásainak a költségét legnagyobbrészt a pártja fedezte. Nem sikerült kirándulásai csak csekély terhet róttak rá és megválasztása sem került többe, semhogy minden kiadása meg ne térült volna már az első ciklusban.

Elkészitette a mérlegét:

– Időben egész vagyont áldoztam!… de készpénzben már kaptam is valamit…

S ezzel elhelyezkedett az ülésteremben.

Amint kinyujtózkodott a székében, már ott sugárzott az arcán a szent meggyőződés, hogy ettől a széktől csak az ásó-kapa fogja elválasztani. Nem az az ember volt, aki kicsöppenjen onnan, ahová egyszer befészkelte magát.