V.
Egyszer, amikor már nagy tekintélynek örvendett, valamelyik beszámolója alkalmával, a lakomán néhány tapintatlan választó igen szerette volna megtudakolni tőle, hogy: miképpen áll hát a dolog azzal a bizonyos igérettel, amely a mult beszámolón hangzott el, s amelyről Csengőd város közönsége sehogysem akar megfelejtkezni?!…
Azt felelhette volna:
– Bizony, atyámfiai, azt a bizonyos igéretet nem tudjuk megtartani! Nem is képzelik, hogy milyen kevés függ tőlünk!
De ha az igazat mondja, ezzel gyöngeséget árul el. Azért inkább államférfiui titokzatosságba burkolózott, egyet nyelt, majd szándékosan halk s rejtelmes értelmü nyilatkozattal ütötte el a kérdést és hogy másra terelje a szót, azt mondotta:
– Ejnye be jó az a rostélyos!
Örültek, hogy jónak találja. De mégis csak visszatértek rá, ami Csengőd város közönségét akkortájt a legjobban érdekelte, s a képviselő ur másodszor is a rostélyoshoz menekült:
– Ejnye be jó ez a rostélyos!
Amikor aztán harmadszor is makacsul csak a rostélyost magasztalta, elmondták neki, hogy a kitünő rostélyost bizonyos Mócz Péter sütötte, aki régebben kukta volt a csengődvári grófnál, de valami fehérnéphistória miatt kénytelen volt elhagyni a szolgálatát, hazajött Csengődre, mert idevaló, s hogy egy pár garast szerezzen, kisegitőnek ajánlkozott a vendéglőshöz, akit az effajta nagyobb ünnep egy kissé mindig zavarba ejt.
A képviselő ur elismerően bólingatott, s ezzel egyelőre elintéződött ugy az igéret, mint a rostélyos ügye.
Hanem egy félesztendő multán, amikor Árokháti Lőrinc képviselő ur, tekintettel a zavaros politikai viszonyokra, ismét megjelent Csengődön beszámolni, az ünneprendezők azzal lepték meg, hogy ez alkalommal az egész lakomának a készitését Mócz Péterre bizták, arra a bizonyos Mócz Péterre, akinek a rostélyosa a multkor annyira izlett a képviselő urnak.
Árokháti hálás lélek volt, s minthogy most már senki sem emlegette az időközben elévült igéretet, a lakoma végeztével magához hivatta és megdicsérte Mócz Pétert. Kijelentette, hogy mindennel meg volt elégedve, és gratulált neki a kitünően sikerült lakomához.
Mócz Péter oda volt a boldogságtól. A holdvilágábrázatu, szerény férfiu már tudta, hogy a szerencséje meg van alapitva.
