I.

Bojtárék a legboldogabb emberek voltak az egész Krisztinavárosban, mindaddig a napig, amikor megtudták, hogy Bojtárné, váratlanul, egy vagyont örökölt.

A Krisztinaváros népessége elég nagy; meglehet, hogy sok boldog ember lakik benne. Egyikük se lehetett boldogabb, mint Bojtárék. Szerették egymást; volt egy gyönyörü kis leányuk; a kenyerükre bizton számithattak s ezért a kenyérért Bojtárnak nem kellett tulságosan sokat dolgoznia. Aztán meg csupa apró, könnyen elérhető dologra vágyakoztak s ugy látszik, a boldogság főképpen attól függ, hogy az embernek minél több olyan vágya legyen, amely hamar teljesedhetik. A boldogsághoz kevés kell.

De a boldogtalansághoz még kevesebb.

Akkor este, mikor a közjegyző levele megérkezett s tudatta velük, hogy a nagynéninek majdnem az egész vagyonát Bojtárné örökölte, – egy negyedóráig részegek voltak az örömtől, különösen Bojtárné. A nagynéni tulajdonképen csak távoli rokon volt; annyira távoli rokon, hogy lakni is távol lakott tőlük. Alig ismerték ezt a derék öregkisasszonyt; mikor annak idején a halála hirét hallották, meg se kellett siratniok. S a gazdag hölgynek nagy rokonsága volt; olyan rokonai is, akik minden tekintetben közelebb állottak hozzá, mint Bojtárék. Azért sohase remélték ezt a szerencsét; még csak nem is gondoltak rá. Gyanitották, remélték, hogy talán Bojtárnéról is meg fog emlékezni a végrendeletében, de hogy Bojtárnét teszi a főörökösévé, ezt nem is álmodták.

A meglepő ujság, a hirtelen öröm egy negyedórára mámorossá, szinte kábulttá tette Bojtárnét, s egy darabig Bojtár is nagyon jókedvü volt, mert az ember néha nem tudja, hogy tulajdonképen mi az, a minek ész nélkül örvendez. Aztán még egy másfélóráig zavartalanul örültek. Miután előbb egy kicsit agyoncsókolták a kis lányt, lefektették, – hogy soha többé ne dédelgessék ugy, mint eddig tették. És átadták magukat az édes álmodozásnak. Koccintottak a medve bőrére; terveket szőttek és levegő-várakat épitettek. Két óra multán megszokták, természetesnek találták az uj állapotot. Bojtárné nem csodálkozott többé; ugy gondolt a végrendelkezésre, mint magától értetődő dologra; sőt ugy tetszett neki, mintha mindig gazdagok lettek volna, mintha már gazdagon jött volna a világra. Bojtár elrévedezett s furcsállotta, hogy már nem tud eléggé örülni.

Még nem mult el három óra azóta, hogy rájuk szakadt a váratlan öröm s már megjelent házukban az a vendég, akit még nem ismertek a Gond.

Vajjon egészen rendben van-e a végrendelet?!… És ha egészen rendben van is, nem fogják-e megtámadni azok a rokonok, akiknek semmi esetre se fog tetszeni?! Nem lesznek-e e miatt kellemetlenségeik, bosszantó pöreik?!

Mikor ez eszükbe jutott, egy darabig szótlanok lettek.

– No, gyere, ülj az ölembe! – szólt Bojtár.

Abban, amit Bojtár kivánt, nem volt semmi szokatlan. Ha Bojtárné nem feküdt betegen, – pedig a legegészségesebb asszonyok közé tartozott, – minden este megtörtént, lefekvés előtt. Mióta összekeltek, leszámitva a kis leány megérkezésének az időszakát, mindig ez volt az egyforma napok egyforma programmjának befejező pontja.

És most Bojtárné még se találta helyénvalónak Bojtár teljességgel nem szokatlan kivánságának a teljesitését. Nagyon elfoglalták a gondolatai.

– Legyen eszed, – szólt. – Már is sokkal tovább maradtunk fenn, mint rendesen. És ne felejtsd el, hogy reggel nyolckor a közjegyzőnél kell lennünk. Legkésőbb hat órakor fel kell kelnünk, hogy nyolcra oda érjünk. Nagyon kevés időnk van aludni.

– Olyan furcsa vagy! Mintha nem is örülnél. Miért gondolkoztál el ugy?!…

– Azon gondolkoztam, hogy mit emlegeted a rokonságot?! Hát ha pör lesz, legyen pör! Bosszantani akarsz, hogy kellemetlenségeket jósolsz?! Azt akarod, hogy ne örüljek?!

– Neked jutott eszedbe, hogy formahiba lehet a végrendeletben. És azóta olyan vagy, mint akinek az orra vére folyik.

Már veszekedtek.

Lefeküdtek és hajnalig nem tudtak elaludni, annyira izgatták őket a gondolataik.

Bojtár, amikor észrevette, hogy a felesége nem alszik, egypárszor megszólalt:

– Ébren vagy?

De az asszony ilyenkor ugy tett, mintha aludnék. Azt akarta, hogy legalább az ura kipihenje magát; különben is csak zavarta volna minden, amit nem ő maga gondol…

Hat órakor kialudatlanul, fájós fejjel ébredtek fel. Amig a közjegyzőhöz el nem jutottak, mind a ketten lázasak voltak. A közjegyzőtől bosszusan jöttek el. Pedig a közjegyző nem mondott semmi aggasztót, csak éppen – nem nyugtatta meg őket, ahogyan óhajtották.

Egész nap majd eldőltek a fáradtságtól. A nekik nagyon szokatlan kialudatlanság szinte beteggé tette őket. Nem volt étvágyuk s valami nagy levertséget éreztek. Bojtár alig tudta elvégezni a hivatalos dolgát; Bojtárné délután egy pár órát aludt s ez még idegesebbé tette.

Még soha se foglalkoztak a kis lányukkal olyan keveset, mint ezen a napon. A rendkivüli dolog, a fáradtságuk, a rosszkedvük természetesnek tüntette föl előttük, hogy kivételesen rábizzák a cselédre.

Este se tudtak szabadulni a rosszkedvüktől. Még nem volt nap, hogy ilyen keveset szóltak volna egymáshoz.

Alig várták, hogy kipihenhessék magukat. És vacsora után most már Bojtárnak se jutott eszébe, hogy az ölébe hivja a feleségét. Örült, hogy aludhatik.

Ha tudta volna, ha csak sejti is, hogy ez a nap előképe volt a jövőjének, hogy ezentul izgalom, sietség, idegeskedés, fáradtság, láz, bosszuság, kialudatlanság, fejfájás és rosszkedv lesz az egész élete, – aligha aludt volna olyan mélyen.