II.

Csakugyan volt egy kis baj a végrendelettel… Formahiba ugyan nem volt benne, hanem azért a kitagadott rokonok mégis megtámadták. Nincs az a végrendelet, amelyet meg ne lehetne támadni, ha az ember jó ügyvédet választ.

A kitagadottak azzal hozakodtak elő, hogy a nagynéni már nem volt épeszü, amikor a végrendelet kelt.

A tanuvallomásokból és az iratokból ugyan az derült ki, hogy a nagynéni azért tagadta ki a közelebb állókat, mert megharagudott rájok és megutálta őket, – de ez még nem zárta ki azt, hogy ha nem is látszott őrültnek, azért mégis őrült lehetett.

A pör azt is valószinüvé tette, hogy a nagynéni azért tette általános örökösévé a legritkábban látott hugát, mert ez volt az egyetlen rokon, aki sohase boszantotta meg, aki nem lesett az örökségre, és mert a nagynéni – ha életében, kényelemszeretetből, nem is árulta el – halálában egy kissé meg akarta torolni, hogy a közelebb állók meglehetősen türelmetlenül tuszkolták kifelé a világból.

De még ez se volt bizonyiték.

És az a kérdés, hogy hát csakugyan meghibbant elméjü volt-e a nagynéni abban az időben, amikor a végrendeletet irta? – ez a kérdés nyereségvágyó emberek zsákmánya lett.

A nagynéni, mint minden öreg kisasszony, azok közé az emberek közé tartozott, akiknek minden apró idegeskedését a holta után a legbölcsebbek se tudják tisztára kimagyarázni. Voltak furcsaságai, bogarai és rigolyái. Olykor, ha valaki hatni tudott a szivére, állhatatlannak és lágylelkünek mutatkozott; máskor makacsul rideg tudott lenni, kivált ha észrevette, hogy csak a pénzére pályáznak.

S az ügyvédek minden követ megmozgattak, a szakértők pedig, jó pénzért, előszedték minden bölcseségüket.

Kikutatták, hány bolond és iszákos találkozott a végrendelkező népes családjában, s felderitették, hogy a nagynéni kisleány korában milyen kevéssé kedvelte a komoly szellemi munkát, s milyen kevéssé idegenkedett a hisztériára valló, apró hazugságoktól.

Temérdek szakértő vonult fel, akik roppant tudományt fejtettek ki, s a nagynéniről annyi értékes megfigyelést gyüjtöttek össze, amennyinek a segitségével őrültnek lehetne nyilvánitani magát Goethe János Farkast is.

Még igy is meglehetősen homályos maradt, hogy vajjon a nagynéni csakugyan bolond fővel tagadta-e ki a felpereseket?

De ami a dolog világosságából hiányzott, azt az ügyvédek buzgalommal pótolták.

S ezzel a nagy buzgalommal szemben Bojtárék nem igen tudtak védekezni.

Eleinte tulságosan biztak ügyüknek az igazságában. Takarékoskodtak, mikor az ügyvédválasztásról volt szó. Vonakodtak attól, hogy megosztozkodjanak a sok örökséglesővel. Nem akartak olyan fegyvereket használni, aminőket az ellenfeleik, akik egy cseppet se válogattak az eszközökben. A hangulatkeltés merészebb módjaitól is megriadtak. Elmulasztották azoknak a megtévesztett embereknek a felvilágositását, akiknek valami befolyásuk volt a pörben. Elmulasztották a nem tiszta fegyverekkel harcoló ellenfeleknek a megfenyegetését. Elmulasztották a vakmerővé vált ellenségeknek a leszerelését, megrettentek attól a gondolattól, hogy büntetőpörökkel védekezzenek. Később, mikor már látták, hogy baj van és hogy a legokosabb volna kiegyezni, nem akarták a jussuk nagy részét sápul adni oda az ügyvédeknek. És az utolsó napig egyre bizakodtak ügyüknek az igazságában.

Tizenkét évig tartott a pörösködés. Az első fórumon ők nyerték meg a pört, a másodikon az ellenfelek, a harmadikon megint ők. De az anyaper sok kis pert fiadzott, s utóbb az ellenfelek, perujitást csikarva ki, elülről kezdték az egészet. És megint váltakozó szerencsével folyt a harc.

Ez alatt a tizenkét év alatt Bojtárék nem éltek. Korán keltek, későn feküdtek le, s enni nem értek rá. Amikor csak tehették, a pörük dolgában szaladgáltak, hol erre, hol arra, mindenfelé. Többet fáradtak ebben, mint minden egyéb dolgukban, mint abban, amiből éltek. És pörük sürün hozta az izgalmakat; alig heverték ki az egyiket, már jött a másik. Ezeket az izgalmakat alaposan ki tudták szenvedni. Folyton a pörükről beszéltek; folyton azon tanakodtak, hogy mit kellene tenni, s mit mulasztottak el. Ezek a tanakodások aztán rendesen azzal végződtek, hogy szemrehányással halmozták el egymást, s órákig veszekedtek. A kis lányukkal foglalkozni egyre ritkábban maradt idejök; mindjobban rábizták előbb a cselédre, aztán a kisasszonyra. Lassanként attól is elszoktak, hogy egy-egy jó szót szóljanak egymáshoz. A szavaik mind élesebbeké váltak; ha megharagudtak egymásra, a haragjuk tovább tartott; ha kibékültek, mind rövidebb ideig maradtak békében. Csatáik nyomokat hagytak lelkükben; mind hidegebb szemmel néztek egymásra; egyre gyakrabban történt, hogy szinte idegent láttak a másikban; már többször kerülték, mint keresték egymást. Szóharcuk néha féléjszakákon át ébren tartotta őket. Aztán fáradtan, megtörten feküdtek le, s kialudtalanul, fájós fejjel, leverten ébredtek föl, hogy ujra kezdjék a lázas szaladgálást, az ujabb és ujabb izgalmakat, a folytonos idegeskedést.

Bojtárban néha föltámadt a józanság.

– Miért gyötörjük el egymást – kérdezte ilyenkor, – ezzel az átkozott pörrel? Mi szükségünk erre a vagyonra, amely talán soha se lesz meg?! Megvoltunk nélküle és boldogok voltunk: meg vagyunk nélküle ma is; mért rontjuk meg az életünket miatta?! Mi egyebünk hiányzik, mint ez a vagyon?! És volt idő, egy boldog idő, amikor nem is gondoltunk rá! Amink ma hiányzik, annak hiányát valaha nem éreztük!… Nem is tudtunk róla!…

Bojtárné vállat vont.