AZ UTOLSÓ JELENET
A beteg: Kérem, könyörgök, mondja meg nekem az igazat! Nagy érdekem megtudni, hogy: életben maradok-e?!… Ha meg kell halnom, jól van, de tudni akarom…
Az ápoló: Esküszöm, asszonyom, hogy csak zuzódásokat szenvedett…
A beteg: De hiszen megmoccanni se tudok s nagy fájdalmakat érzek! Mintha félholtra vertek volna. Bizonyosan kitörtem kezemet-lábamat…
Az ápoló: Semmije se tört el; világosan hallottam. És higyje el, alaposan megvizsgálták. Az egyik orvos nekem is mondta, hogy néhány nap mulva már nem lesz semmi baja. Hogy csak az ijedtség, az idegesség, meg talán egy kis kimerültség tette, ha a vizsgálat idején félig magánkivül volt…
A beteg: Teljesen magamon kivül voltam, amikor megvizsgáltak. Csak akkor kezdtem magamhoz térni, amikor az orvosok már menőben voltak. Hirtelen azt képzeltem, hogy rémes álmomnak árnyékalakjai vonulnak tova. Csak magától tudtam meg, hogy az orvosok voltak. Hát már ez is, hogy elvesztettem az eszméletemet!… velem sohase történt ilyesmi… És aztán, ha nem forgok életveszedelemben, miért hagytak itt, a vendéglőben?! Miért nem szállitanak szanatóriumba vagy kórházba?!
Az ápoló: Kis faluhelyen vagyunk, ahol se kórház, se szanatórium s ahol ez a vendéglő az egyetlen hely, ahol ön némi ápolásban részesülhet.
A beteg: Mért nem szállitanak Drezdába?! Már nem lehetünk messzire Drezdától. Kitalálom. Azt mondták: „Ezt már ugy se lehet megmenteni“.
Az ápoló: Ellenkezőleg, azt mondták, hogy önnek csak nyugalomra van szüksége. Idehozták, mert közel vagyunk a vasuti állomáshoz s nem messze a szerencsétlenség szinhelyétől… és az orvosok ugy találták, hogy ön nagyon jó helyen van itt. Annyi bizonyos, hogy a közelben sehol se juthatna figyelmesebb gondozáshoz. Drezdában mindenesetre több kényelmet találna, de a forgalom még nem állt helyre s ha néhány óra mulva helyreáll is, Drezda még gyorsvonaton is másfél óra…
A beteg: Milyen kár, hogy nem voltam magamnál, amikor megvizsgáltak! Egy szót se értek németül, de kiolvastam volna az orvosok szeméből, hogy mi várakozik rám. A férfiak tekintete sohase tud ugy szinlelni, mint az asszonyoké. Maga asszony; magának nem hiszek. Csak vigasztalni akar s nem mondja meg az igazat. Nézze, Julia… ugy-e, azt mondta, hogy Juliának hivják?!… mondok magának valamit. Látja ezt a kis briliánt-gyürüt az ujjamon? Huzza le!… magának adom, ha megmondja az igazat.
Julia: Asszonyom, az igazat mondtam, de ezért nem érdemlek jutalmat és nem is merném…
A beteg: Ahá!… nem akarja elfogadni! Mert fél, hogy ha egy óra mulva meghalok, azzal vádolhatnák, hogy meglopta a halottat!
Julia: Ó, asszonyom, bocsásson meg, de én nem vagyok olyan, aki…
A beteg: No, nem akartam megsérteni!
Julia: Remélem, egy pár nap mulva jobb véleménynyel lesz rólam.
(Szünet.)
A beteg: Nem tudja, mi lett a komornámmal?
Julia: A sebesültek között van.
A beteg: Hol?
Julia: Egyelőre nálunk. Az épület tulsó szárnyában.
A beteg: Egyebet nem tud róla?
Julia: Ugy hallottam, eltört a lába.
A beteg: Életben marad?
Julia: Minden bizonynyal.
A beteg: Sok a sulyosan sebesült?
Julia: Huszonkettő.
A beteg: És halott?
Julia: Ugy negyven körül.
A beteg: Szörnyü… Nini, a táskám! Hogyan került ide? Igaz, könnyü volt kitalálni, hogy az enyém, mert csak ketten ültünk a fülkében.
Julia: A kezében találták, asszonyom. A szerencsétlenség pillanatában, ugy látszik, ki akart belőle venni valamit.
A beteg: Nézze meg, benne van-e a tárcám? A tárcában ezerkétszáz márkának kell lennie. Nyissa csak ki.
Julia: Benne van, asszonyom.
A beteg: Milyen becsületes emberek laknak erre!… Igaz, kitől hallotta, hogy sürgönyöztek az imprezáriómnak?
Julia: Egy vasuti embertől.
A beteg: Az állomásfőnök sürgönyzött?
Julia: Igen.
A beteg: Fölismertek?
Julia: Ki ne ismerné a világ egyik legnagyobb müvésznőjét?
A beteg: Maga is megismert volna, Julia?
Julia: Hogyne!
A beteg: Látott valaha a szinpadon?
Julia: Nyolc évvel ezelőtt, Berlinben.
A beteg: Melyik szerepemben?
Julia: Háromszor is. Láttam mint reichstadti herceget, aztán Nórában és harmadszor, amikor Elizát, az utcai leányt játszotta.
A beteg: És tetszettem magának?
Julia: El voltam ragadtatva, mint mindenki. Talán még jobban, mint akárki. Mennyit gondoltam azóta ezekre a szép estékre! Egyik leglelkesebb imádója vagyok, asszonyom.
A beteg: Kár, hogy nem látott fiatalkoromban…
Julia: De, asszonyom, hiszen ön még ma is fiatal!…
A beteg: Régen volt az, Julia!…
(Szünet.)
A beteg: Ó, Julia, ugy félek a haláltól!
Julia: De biztositom, asszonyom…
A beteg: Ne szólj! Nem hiszem el, akármit mondasz… pedig ugy szeretnék hinni a szavaidnak! Látod, hazudtam az imént, amikor azt mondtam, hogy: nagy érdekem tudni, mi lesz velem!… Csak a megnyugtatást szomjaztam, de nem tudtál megnyugtatni. Egyre a vörös papokra kell gondolnom… mind tisztábban látom őket… s most már tudom, hogy meghalok. Most már vége minden hazugságnak… azért szólok hozzád ugy, mint a haldokló az élve maradóhoz… mint a halálra itélt az utolsó emberhez, akit az életben lát… mint a holtra vált, aki sir azon, hogy meg kell halnia, a viruló élethez… mint egy szerencsétlen öreg nő, aki az utolsó perceit éli, a fiatalhoz, aki talán részvétet érez… mert hiszen egyszer te is meg fogsz halni, Julia!…
Julia: Ne izgassa fel magát, asszonyom és ne engedje át magát a képzelődésnek!… hiszen semmi komoly baja!… s holnap maga is mosolyogni fog azon, hogy ma micsoda kínokot állott ki, minden alap nélkül való aggodalomból… Beszéljünk másról… Ha megengedi…
A beteg: Tudom, hogy meg kell halnom, Julia. Az előbb, álmomban, vörös ruhás papokat láttam… és a mi családunkban mindig igy jelenti be magát a halál… aki álmában vörösruhás papokat lát, annak meg kell halnia. Ki akartam verni a fejemből ezt az álomképet, de nem lehet… egyre a vörös papokra kell gondolnom… akárhová nézek, mindenütt csak őket látom… Meg kell halnom, Julia, és ez borzasztó!…
Julia: Ó, asszonyom!…
A beteg: De ugy kell nekem, miért indultam utnak pénteken és még hozzá tizenharmadikán! Egész életemben sohase játszottam és sohase utaztam pénteken vagy tizenharmadikán, pedig senki se utazott többet, mint én és máskor mindig játszottam, amikor csak lehetett. Nem is szivesen ültem ma a vasutra. Hanem tegnap valami halálos fáradtságot éreztem… ugy gondolkoztam: jobban ki kell pihennem magam… és egy kis habozás után maradtam, mig a társulatom az imprezáriómmal már tegnap elutazott és meg is érkezett Drezdába. Ez már a halál cselvetése volt. Csak később jutott eszembe, hogy ma péntek s nemcsak péntek, hanem tizenharmadika is és hogy erre az imprezárióm nem figyelmeztetett… Ugy tett, mintha ő se gondolt volna rá… s abban maradtunk, hogy Drezdában ma este fogok játszani először. Kétségbe voltam esve, mikor megtudtam, hogy milyen napra virradtunk. És órákig tépelődtem: ne sürgönyözzek-e, hogy csak holnap utazom… de a kapzsiságom végre is megejtett. Ugy kell nekem, ugy kell nekem!… miért nem hallgattam a józanság szavára… Egyetlenegyszer nem hallgattam rá és tessék, az életemmel kell lakolnom érte!
Julia: Ha olyan rosszul volna, mint hiszi, nem beszélgetne velem, asszonyom.
(Szünet.)
A beteg: Furcsának találod, hogy öreg nő létemre félek a haláltól? Tulajdonképpen nem félek tőle… tudom, hogy nem olyan nagy dolog tulesni rajta… még egyszer elveszitem az eszméletemet vagy elalszom és vége. De ugy szeretnék még élni, ugy szeretnék még élni! Ha többet nem lehet: két vagy legalább egy évet!… ha csak egy félesztendőt is! Kinevetsz?! Mulatságosnak találod, hogy a Toricelli, az öreg Toricelli, ennyire ragaszkodik az élethez?! Igaz, a nagyanyád, leánykorában, már a szinpadon láthatott!… Vége minden hazugságnak, hát megvallom neked, hogy elmultam hatvannyolc éves… igen, hatvannyolc esztendős, öreg, zörgő csontokat vonszolok esténkint a szinpadra!… Valóságos váz vagyok már… egy gyermeknek több teste van, mint nekem… majd látni fogod, ha majd meghaltam, mennyire össze vagyok töpörödve… ugy fogtok felemelni, mint a pelyhet. És ha nem volna befestve a hajam, láthatnád, hogy galambősz vagyok. Mindegy. Azért nagyon szerencsétlen vagyok, hogy meg kell halnom. Csak még két évet élhetnék! Csak még két évet!
Julia: Asszonyom, ne izgassa magát a beszéddel! Hamarabb tul lesz minden bajon, ha pihenni próbál. Meg vagyok győződve, hogy mihelyt behunyja a szemét, mindjárt elalszik…
A Toricelli: Nem, nem akarok elaludni! Élni akarok, a meddig lehet! Mert látod, ha ennyire ragaszkodom az élethez, hogy nevetned kell rajtam, azért van, mert eddig még nem éltem igazán! Igen, akárhogy csodálkozol, ugy van, ha hatvannyolc éves vagyok is, eddig még nem éltem igazán! Eddig csak törtem magam. Eddig csak dolgoztam, fáradtam, turtam magamat előre, tanultam, izgultam, boszankodtam… törtem magamat ide-oda utazgatással, próbával, tanitással, mérgelődéssel, izgató, fárasztó, kimeritő játékkal… öregen is csak folyton törtem magamat, egyik helyről a másikra vándorolva, folyton vasutazva, hajózva, soha igazi pihenéshez nem jutva, folyton lihegve a pénzért, a minél több pénzért! És mindig azt mondtam magamban: majd, majd!… Majd ha elég vagyonom lesz, hogy visszavonulhatok, akkor majd élvezni fogom a fáradságom gyümölcsét! Majd, majd! És fölélve az idegeimet, elgyötörve, elkoptatva a testemet, a lelkemet, sok-sok pénzt szereztem az imprezárióknak, a szinészeknek, egy sereg mindenféle szinházi embernek, a szabóknak, a vendéglősöknek, a szolgálatomban állóknak, csak magamnak nem tudtam összegyüjteni annyit, amennyi gazdaggá, tehát szabaddá tett volna. Majd, majd! Egyelőre még futni és fáradni kell, hogy összegyüljön az a pénz, amely már kényelemben eltarthat. És még vénségemre is folyton vasutaznom kellett: próbálnom, tanulnom és tanitanom, játszanom és másnap ujra játszanom; hatvannyolc éves koromban is nap-nap után ki kellett állanom a szinpadra, ugrabugrálni, fáradni, izgulni, verejtékezni; hatvannyolc éves koromban is azzal kellett biztatnom magamat, hogy: majd… majd!… látva, sirva látva, hogy dicsőségemet mint koptatja el a szánakozás… És mikor közel jutottam hozzá, hogy végre megpihenhessek és csak magamnak élhessek, akkor egyszerre, hirtelen egy ostoba véletlenből meg kell halnom!
Julia: De édes jó asszonyom…
A Toricelli: Látod, még szeretni sem értem rá!… Oda kellett adnom magamat utálatos embereknek, hogy előbbre juthassak, és később, mikor már szivesen maradtam volna egy-egy emberrel, akit egy-két pillanatig szerettem, ki kellett ragadnom magamat a karjaiból, hogy próbálni, játszani, ugrálni, izgulni, fáradni szaladjak… el kellett válnom tőle, tova kellett sietnem, pénzt, pénzt, még több pénzt kaparni!… mint egy megbolondult automobilnak, ugy kellett folyton száguldanom… köröskörül a világban, mindig azzal áltatva magamat: majd, majd! Ennek persze már régen vége. De azért még most is nagyon szeretnék élni! Mert tudod-e, mi az élet, Julia? Nem csinálni semmit, csak nézni, nézni ezt a szép világot, mert a világon minden gyönyörü!
Julia: Édes, jó asszonyom, kérem!…
A Toricelli: És én nem értem rá szeretni és én nem értem rá élni… nem értem rá még enni, inni és pihenni se… és én nem értem rá semmire, nem értem rá egy percig nyugodtan lenni, nem értem rá nézelődni… Keresztül-kasul jártam a világot, folyton az országutat róttam, voltam a földnek minden pontján és ebből a gyönyörü világból nem láttam egyebet, csak a szinházakat meg a szállodákat!…
Julia: Asszonyom, kopognak… azt hiszem, az orvos…
A Toricelli: A vörös papok!… Ne ereszd be őket!… Én még élni akarok, élni… Kegyelem! Még csak egy félesztendőt!…
