KEGYELEMKENYÉR

Sperling Antónia, volt táncosnő, most többszörös háztulajdonos Andrássy-uti palotájának első emeletén, abban a szobában, amelyet az özvegy Sperlingné magának foglalt le, a nevezett özvegy Sperlingné és az öreg Stefi gróf, Antónia régi barátja, durákot játszanak. Stefi gróf már hetvenegy éves; a szemejárása és a hanghordozása még elárulják, hogy valaha egész sereg élősdi leskelődött és fülelt körülötte, de a külsején egyébként már erősen meglátszik, hogy ez a sokat emlegetett ember, aki a pazarlása nagyszerüségével tultett a mesebeli Esterházyakon, mindig többet költött másokra, mint magára. Az özvegy Sperlingné, bár tul van a hatvanon, nem egészen közelről nézve még most is szép asszonynak látszik. Feltünően ápolja a személyét; az olyan hölgyek, akik fiatalságuk legszebb éveit nagy urak társaságában töltötték, késő öregségükben se hanyagolják el magukat.

Játék közben az özvegy Sperlingné és Stefi gróf igy beszélgetnek:

Sperlingné: Kérem, ne csaljon!

Stefi gróf: Hallja, mama, ne mondjon ilyeneket! Maga jól tudja, hogy én akárhányszor feltettem egy kártyára egy egész uradalmat és soha senki se mondta, hogy csalok. Maga az első, aki folytonosan csalással vádol engem… most, amikor durákot játszom, tiz fillérbe!… mert már nem tudok meglenni a kártya nélkül. De hát mi vagyok én?! Csizmatisztitó vagyok én?!

Sperlingné: Maga még csak nem is csizmatisztitó. Maga csak egy öreg játékos, aki már csalni se tud. Csak akar csalni, de nem tud.

Stefi gróf (leteszi a kártyát): Kérem, mama, én hölgyekkel szemben mindig udvarias vagyok, de ne tessék engem sértegetni, mert ha még egyszer ilyet mond, én örökre kiköltözöm ebből a házból. És maga jól tudja, hogy mi ennek a vége, mert ez már éppen ötödször fog megtörténni. Akkor persze a Tónika utánam rohan a vendéglőbe és sirva kér bocsánatot; maga pedig megint ki fog kapni.

Sperlingné: Nekem még a Tónika se parancsol. Különben ne érzékenykedjék, hanem vegye fel a kártyáját és folytassuk. Mintha nem tudná, hogy tréfálok! De magának könnyebb a lelke, ha jeleneteket csinálhat és panaszra mehet a Tónikához.

Stefi gróf: Tudom, hogy magánál ez tréfa, de az ilyen tréfák nem az én izlésem szerint valók és föltettem magamban, hogy le fogom erről szoktatni. Azért nem is kártyázom tovább, a mig bocsánatot nem kér tőlem. Már csak azért se kártyázom tovább, mert látom, hogy nagyon szeretne tovább játszani. Csak azért se!

Sperlingné: Csak ne kiabáljon! A Tónika a szomszéd szobában alszik, és tudja, hogy a Tónika nagyon haragszik, ha délután félnégy előtt felköltik.

Stefi gróf: Nekem senki se parancsol. A római pápa se.

Sperlingné: Csak a Tónika. De attól aztán reszket.

Stefi gróf: No igen, a gyöngédség ez, olyan valami, ami a mama előtt örökre érthetetlen marad. Ha szeretek kedvében járni a Tónikának, a mama ebben csak hizelgést, félelmet, papucsot, haszonlesést s még nem tudom miféle aljasságot lát. De hát nem ugy bántam a Tónikával mindig, mint egy királynéval?!… Nem ugy bántam vele akkor is, a mikor még csak kis senki volt, akit az tett valamivé, hogy én voltam a barátja?!… Mert én gyöngéd vagyok.

Sperlingné: Ha gyöngéd, ne zavarja ki az álmából. Legyen csöndes és kártyázzunk tovább. A csalást visszavonom.

Stefi gróf: Nem kártyázom tovább, mert felizgatott, pedig megvallom, hogy jobban szeretnék kártyázni, mint vitatkozni a mamával. Ha büszke akar lenni rá, csakugyan eldicsekedhetik vele, hogy az egyetlen ember a világon, aki engem ki tud zavarni a sodromból. Én nyugodt ember vagyok, egy cseppet se ideges, a hidegvérem közmondásos…

Sperlingné: Csak volt.

Stefi gróf: Mondhatom magának, hogy fejedelmeket láttam sáppadozni és remegni abban a helyzetben, amelyben én olyan szilárd és nyugodt maradtam, mint észak csillaga… Mintha csak ércből lett volna az arcom. És mindig példaképpen emlegettek, ha az önuralomról volt szó. De a mama, a szörnyü hidegségével és a kötekedő, gunyos, csupa lenézést kifejező, hogy ne mondjam: a huszárhadnagyokra emlékeztető hanghordozásával olyanokat tud mondani, amik egy olimpusi istennek is az arcába kergetnék a vért. És ha éppen akarja, megvallhatom magának…

Sperlingné: Csak mondja ki! Ne féltsen engem. Ne legyen olyan gyöngéd.

Stefi gróf: Nos hát igen, ilyenkor néha megbánom, hogy annak idején nem lőttem fejbe magamat. Más nem tud nekem olyat mondani, ami ezt megbánatja velem. Csak a mama.

Sperlingné: Ej, soha se lövi magát fejbe az, aki erről beszél. Aki fejbe lövi magát, az nem beszél.

Stefi gróf: Ez a közmondás is csak olyan igaz, mint a többi. Nálam, igenis, csak egy asszonyi hajszálon mult. Az egész világ szinte várta tőlem. Én magam sohase hittem volna, hogy ilyen helyzetbe jutva, még az is megtörténhetnék, hogy nem lőném fejbe magam. És miért is ne? Soha se féltem a haláltól; a pokoltól se, semmitől. Gyönyörü élet volt mögöttem, hosszu élet, s mi várt rám?!… Hatvanöt éves koromig ugy éltem, mint egy maharadzsa. Rengeteg vagyonom volt, s ami gyönyört a föld kinál, azt mind tálcán hozták elém. Szerályt tarthattam volna; egész udvarom volt hizelgőkből, tányérnyalókból és rabszolgákból… ha örömet találtam volna benne, kedvemre utálhattam volna az embereket. Tetszésem szerint élhettem az izgalmaknak és kedvteléseimnek. És a kedvteléseim mindig uri, néha igazán nemes kedvtelések voltak. A legjobban szerettem adni, segiteni, ajándékozni, örömet okozni, jót tenni; szórtam a pénzt, mert jól esett az a tudat, hogy hasznára tudok lenni sok embernek, hogy azt az átkot, mely minden nagy vagyonhoz hozzáfüződik, be tudom váltani áldásra. Fejedelmi módon támogattam minden olyan törekvést, amely nekem tetszett; adóztam a köznek is, ugy mint egy király s örültem, hogy ajándékkal fejezhetem ki, mit tartok pártolásra érdemesnek. Hiu voltam, az igaz. Szerettem, ha azt mondják rólam, hogy: kevés ilyen gavallért látott még a világ. De ez se volt nemtelen hiuság. Szerettem szépen élni és ez talán mégis csak menthető hiuság. Ha elszórtam az egész vagyonomat, ez semmi esetre se volt szándékos; de ez se történhetett volna meg, ha nem akartam volna minden cselekedetemmel megmutatni, hogy semmire sem becsülöm a pénzt s hogy a különb dolgokat többre becsülöm. Nem volt mit restelnem a bukásomon s nem volt mit várnom az élettől. Hát élet ez, amikor az embernek nem maradt egyebe, mint durákot játszani?! Egy olyan embernek, aki ugy élt, mint én! Akkor jött a Tónika és sirt, hogy ne lőjem fejbe magam. Azt mondta: amije van, azt én adtam neki, hát ez még megmaradt nekem. Ez szép és ez engem meghatott. Nagyon szép! – mondtam magamban. – Tiz millió közül csak egy csinálná meg és talán soha se az, akitől várjuk. Hát ez engem nagyon meghatott. És azt mondtam magamban: „Ha negyven, negyvenöt, ötven, ötvenöt éves vonék, okvetlenül fejbe lőném magam, hiába sir a Tónika. De már hatvanöt éves vagyok. Hát érdemes azért a kevésért, ami még hátra van, öngyilkosnak lenni?! Ami még hátra van, az már ugy se élet, az már halál, durák. Most már egészen mindegy“. Igy volt. És az szép, amit a Tónika csinált, de az már nem szép, hogy a mama az egész micsodát megbánatja velem.

Sperlingné: Hát ne bánja meg! Mondtam én, hogy: mért nem lőtte magát fejbe?… Én csak azt mondtam, hogy ne lármázzon, mert a Tónika felébred. De maga boldog, ha jeleneteket csinálhat és engem leanyósozhat. Mért? Olyan nagy szerencsétlenség egy öreg asszonynyal durákot játszani?! És mindig csak velem verekszik! Mi baja van velem?! Tehetek én róla, ha azt hitte, hogy a milliói elkölthetetlenek és egy kis tőzsde-veszteség, meg egy kis kártya-veszteség, meg egy kis számitani nem tudás, a kedvezőtlen véletlenek egy kis összetalálkozása… és a milliók hirtelen ugy elröppentek, mint egy szép álom!… Tehetek én erről?! Mit mondtam én magának azóta, hogy a csalást visszavontam, ami magát sérthetné?! De magának semmit se lehet mondani. Egy ilyen nagy embernek, aki el tudott verni nem tudom hány milliót! Persze, aki el tudja szórni a pénzt, az nagy ember; és a polgári takarékosság, az kicsinyesség. De ugy-e, jó volt, hogy a Tónika nem herdálta el, amit kapott és nem tünt el, mint a többiek, akik a maga pénzét széthurcolták a világba, hanem sarokházat vett, és megint sarokházat vett, és mindig csak sarokházat vett?!… Mert mégis csak jobb durákot játszani egy öregasszonynyal, mint a földben lenni.

Tónika (benyit): Micsoda lárma ez megint?

Sperlingné (mentegetőzve): Én mondtam a grófnak…

Tónika (szemrehányó hangon): De édes Stefi, én olyan keveset kérek magától!… és még ezt a keveset se teszi meg a kedvemért!