II.

Az éjszakai feketeség már sötétkékre vált s a fogoly még nem aludt. Felbámult a magasba, börtönének ablakára, amely mögött, kivül az utcán, időnkint munkába siető hajnali alakok haladtak el.

A hat kis lány… azok még nyugodtan alusznak otthon. De, majd aztán, mi lesz velök?!…

És az a szegény asszony, aki nem vétett senkinek és nem tehet semmiről!…

Hol reménykedett, hol kétségbeesett.

Akármilyen bolond időket éltek, el kell-e pusztulnia, ennyire ártatlanul?!…

Neki, – aki a legmesszebbre huzódott a politikának nevezett érdekharcoktól!… Neki – a remetének, aki nem keveredett bele az általános marakodásba!… Neki – talán az egyetlen embernek – aki nem ármánykodott, nem fenekedett, nem agyarkodott, nem küzdött, még csak nem is orditozott senki ellen, aki senkit se gyűlölt, mert mindenkit megvetett, aki borzadt a vérszagtól s attól az embertelenségtől, attól a rémes öldökléstől, amely egy idő óta, ugy látszik, életszükséggé, életföltétellé vált, aki undorodott attól a kenyértől, amelyre embervér frecscsent!… Neki, az egyetlennek, aki félrevonult a tülekedők, a törtetők, a verekedők, az egymásnak gáncsot vetők, az egymás torkát fojtogatók világából, azok világából, akik lebicskázzák egymást, hogy kiragadhassák a másik szájából a félig megrágott kenyeret!… aki soha se akart egyebet, mint békében, csöndesen dolgozgatni, másnak nem ártó, mást nem rontó, mást meg nem mérgező munkából élni meg!… aki megélni is csak azért akar, hogy eltarthassa a családját!

És ime, úgy látszik, mégis el kell puszulnia. Megöli a buta véletlen. Valami otromba tévedés.

Vagy azért kell meghalnia, mert egyszer, egyetlen egyszer vétett az ellen a hűség ellen, amelylyel annak a szegény asszonynak tartoznék?! És így nem a véletlen ront rá, hanem a nemezis?!

De hát éppen neki kell lakolnia egy olyan megfelejtkezésért, amelyen a többiek csak mosolyogni tudnak, abban a világban, ahol semmi se szokottabb, közönségesebb és mindennaposabb, mint az ilyen megfeledkezés?!… Százezer meg százezer férfi közül, akiknek legtöbbje csak ennek a megfelejtkezésnek él, éppen neki kellene meglakolnia, neki, aki talán mindegyiknél kevésbbé hibás?!…

És ilyen keményen kellene lakolnia azért, amit más büntetlenül követ el számtalanszor, vagy amiért más csak bosszúsággal, a legrosszabb esetben családi perpatvarral bünhődik?!… Bár az a szegény asszony, az egyetlen, aki ellen vétett, olyan örömest megbocsátana!… Bár a bűnhődése ennek a szegény asszonynak lesz a legfájdalmasabb!… Bár a nemezis ezt a szegény asszonyt még jobban fogja sujtani, mint őt magát, és nemcsak a legjobban, hanem a legtovább is, talán az egész életén át?!

Nem lázítja-e fel az értelmet, hogy ezért kellene elpusztulnia?!… De ha nem ezért pusztul el: úgy ártatlanul fog meghalni semmiért, a buta, vak véletlen rosszakaratából, csak azért, mert a balszerencse, amely mindig üldözte, most egész súlyával zuhan rá… éppen ő rá zuhan, noha találhatna erre érdemesebbet is!…

Nem, nem. Ha tévedésből kellene elvesznie, ez nagyon ostoba dolog volna. Még ezekben a bolond időkben is tulságosan ostoba dolog.

Az élet tiltakozott benne az ellen, hogy elhigyje, amivel a sors fenyegetőzik.

Hát bele lehet ebbe nyugodni?!…

Megint reménykedni kezdett.

Meg fogják menteni. Ki fogják deriteni az ártatlanságát. A barátja hatalmas ember és igaz barátnak mutatkozik.

Ha tudta volna, hogy ez a hatalmas ember azóta már a szomszédos cellában viaskodik az álmatlansággal s azt nézi, amit ő: hogy odafenn, a magasban, a börtönablak mint válik kékszinüről szürkévé és szürkéről fehérré!…