I.

Gregoricsnak reszketett a keze, amig a levelet olvasta. A szeme is káprázott egy kicsit. Elolvasta mégegyszer:

„A miniszter megbizásából felszólitom, hogy e hó 22-én délelőtt hivatalos helyiségemben jelentkezni sziveskedjék. Boros, államtitkár.“

Átnyujtotta a feleségének:

– Olvasd el.

De Gregoricsné már olvasta. A levél véletlenül akkor érkezett, amikor Gregorics az iskolában tanitott, s Gregoricsné amint megpillantotta a boritékon a minisztérium hivatalos bélyegzőjét, azt hitte, hogy mindjárt elájul. Nem birta türtőztetni a kiváncsiságát; felbontotta a levelet, elolvasta s ujra leragasztotta.

Máskor is csinált ilyesmit, de máskor restelte volna megvallani, hogy elkövette azt a vétséget, amelyet a levéltitok megsértésének neveznek. Most azonban olyan meghatottságot érzett, hogy a hibája is semmiségnek tünt fel előtte s nem tetette, mintha nem tudná, hogy mi van a levélben, csak szégyenkezve suttogta:

– Már olvastam.

Aztán összenéztek s egy darabig hallgattak. Egymás szeméből akarták kiolvasni, hogy mit gondol a másik.

Az asszony volt a bátrabb. Egy kis habozás után kimondotta, amit Gregorics nem mert kimondani s nem mert elhinni.

– Ez nem lehet más, csak az igazgatói kinevezés.

– Tudod, – szólalt meg Gregorics egy kis tünődés után – ha nem ismerném jobban az életet, magam is azt hinném. Ez a levél olyan furcsán szól… ez a hivatalos ridegség… az, hogy egyszerüen rendelkeznek velem… végre is én nem tartozom ahhoz a státushoz, amelyre nézve a miniszter rendelkezése kötelező… nem tartozom azok közé, akiket bármiféle kinevezés a miniszterium alantasaivá tett… Igaz, hogy egy állami intézetnek is szolgáltatok munkát, de csak egyszerü megegyezés alapján, az igazgató megbizásából, olyanformán, mint egy kereskedő, aki az intézetnek árut szállit… És igazán azt képzelhetné az ember, hogy ha a miniszterium valami más szolgálatot kiván tőlem, akkor az államtitkár udvariasabban irna… mert hiszen nem tartozom neki semmiféle szolgálatot tenni… Igy csak azzal szoktak rendelkezni, akit le akarnak kötni a miniszterium szolgálatába, akiről fölteszik, hogy a fölajánlott örvendetes valamivel együtt szivesen fogad el bármilyen rideg hangu meghivást. Ez a parancsoló hang velem szemben csak akkor jogos, ha a kinevezés következik utánna… Igen, magam is azt gondolnám, ha nem tudnám, hogy nem történnek csodák.

– De mért volna csoda, ha kineveznének?! – vitatkozott az asszony. – Az állás üres… valakivel mindenesetre be fogják tölteni… ezen a téren kevés a szakember… az a kevés is el van látva minden földi jóval… csak éppen te nem, pedig te a legismertebb szakemberek közé tartozol… Aztán az állást nem pályázat utján töltik be… nem lehet folyamodni érte… a miniszterium egyszerüen választ. S te már ötven éves ember vagy… harminc év óta sokat dolgoztál ezen a téren… érdemeid vannak… a kevés elképzelhető jelölt közül sokan téged tartanak a legérdemesebbnek… s a legalkalmasabbnak is, akinek a kinevezése nekik is nyereség volna… Összeköttetéseid is vannak… mindenesetre lesznek, akik ajánlanak… az egyetem fizikusai jól ismernek… ismernek jól a meteorológiai intézetben is… a nagytégelyi csillagvizsgáló intézetben csak a legjobbat fogják mondani rólad… több állami intézetnek szolgáltattál már munkát, ismeretes, hogy mit tudsz… És nem először van szó róla, hogy erre az állásra téged kellene kinevezni… sokan beszélik, hogy most téged fognak kinevezni… Mért volna csoda?!

– Ne áltasd magadat – szólt Gregorics. – Ezt a kinevezést más fogja kijárni magának. Nem az a kérdés, hogy ki az arravaló ember, hanem az, hogy kinek van több pártfogója. És ne felejtsd el, hogy én egy lépést se tettem érte…

– Elég élhetetlenség – zsémbelt Gregoricsné. – Szerencsére nem igen van más jelölt; olyan kevés ember dolgozik ezen a téren… aki versenytársad lehetne, az már mind jobb állásban ül. És nem mondtam neked, mit ujságolt tegnap Doktor Köpeczyné?! Szóról-szóra igy szólt hozzám: „Gratulálok kedvesem; biztos forrásból hallottam, hogy az alsótengelici csillagvizsgáló intézet igazgatójává a te uradat fogják kinevezni.“ Mondtam neki, hogy semmit se tudok róla. Erre ő azt felelte: „Nem is nevezhetnek ki mást; mert kit neveznének ki?! Már mindenkit kineveztek erre az állásra, aki csak szóba kerülhetett, s mindenki feljebb bukott belőle. – Az uradat mindenki megelőzte; de végre ő rá is rákerül a sor, mert más már nincs soron“. És tessék! Köpeczyné csak tegnap mondta ezt… biztos forrásra hivatkozott… most meg az államtitkár magához hivat… milyen különös találkozás!

Gregorics elgondolkozott. Az asszony mond valamit… a szakmunkálatai már elég ismeretesek… a miniszterium is tudhat róla, mert több állami intézetnek szállitott már jó munkát… aki versenytársa lehetne, nem olyan érdemes ember, mint ő… s aztán őt, aki óradijas tanár a városnál, meghivják a miniszteriumba!… ezzel a hivatalos rövidséggel!… Milyen furcsa!… Mégis történnek csodák?!