II.

Az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetet még a néhai Tapolcsányi Gedeon herceg alapitotta, a saját szórakozására, mert szenvedélyes asztronómus volt. Fölszerelte a csillagvizsgálóját ugy, hogy ez semmiben sem maradt mögötte a külföld leghiresebb e nemü intézeteinek; a csillagászati tudomány óriási fejlődésével lépést tartva, egész vagyont költött rá, hogy minden uj fölfedezést fölhasználhasson s minden uj, a régieknél tökéletesebb műszert megszerezzen; szerződtette a legjelesebb külföldi szakembereket; világhirü tudósokat hivott meg Tengelicre, állandó otthont és pazar kényelmet nyujtva nekik, mint Nagy Frigyes vagy II. Katalin cárnő az enciklopedistáknak; fiatalembereket tanittatott ki, hogy előbb a szakembereknek segitőik legyenek és majdan ők maguk is sikerrel vizsgálhassák a csillagokat… Szóval latifundiumának egész jövedelmét a csillagvizsgálójára költötte és haláláig maga igazgatott az intézetében, mert kivált hatvanöt-hetven éves korától fogva nem volt más kedvtelése, csak az asztronómia.

Tapolcsányi Gedeon herceg bibliai kort ért el. Száztizenhárom esztendős volt, amikor örökre elaludt, de minthogy sohse jutott eszébe, hogy egyszer ő is meghalhat, végrendelet hagyása nélkül hunyt el s azt az igéretét, hogy a csillagvizsgálóját az államra fogja testálni, soha se váltotta be. Unokája és általános örököse, Tapolcsányi Adolf herceg, már maga is öreg ember volt, amikor a Tapolcsányi-vagyon birtokosa lett s bár egészen másfajta csillagok iránt érdeklődött, mint a nagyapja, – a csillagok közül ugyanis csak a minél inkább megközelithetőket kedvelte, – mégse tartotta sürgős szükségnek, hogy csillagvizsgálóját a nemzetnek ajándékozza. Ebben az ügyben nem tett egyéb nevezetes intézkedést, minthogy egy pár drágább tudóst haza expediált, a csillagvizsgáló intézet igazgatását pedig rábizta egy pár olcsó hazai erőre: csináljanak, amit akarnak, de csak nézelődjenek tovább, hogy ébren tarthassák a nagynevü előd, a hires, tudós Tapolcsányi Gedeon herceg emlékének.

Utóbb kiderült, hogy Tapolcsányi Adolf herceg bölcsen cselekedett. Mert fia, Pál herceg, akinek egy darabig kisebb gondja is nagyobb volt a tengelici intézetnél, olyan gyönyörüen szétszórta a roppant örökséget, hogy utoljára nem maradt egyebe, csak a csillagvizsgálója.

Ekkor Pál herceg egyszerre átlátta, hogy az apja és tudós szépapja mégis csak okos emberek voltak, már csak azért is, mert egy csilagvizsgálót nem lehet olyan könnyen eladni, mint egy aranyórát.

De ha az embernek már nincs egyéb eladni valója, csak éppen egy csillagvizsgálója, hát megpróbálja eladni ezt is, mert mit csináljon egy csillagvizsgálóval az olyan ember, akinek már semmi egyebe?!

Felajánlotta tehát az államnak megvételre. Néhány milliót kért érte; azt az összeget, amelyben már a kamatos-kamatja is benn volt mindannak, amit szépapja a tudományra költött.

De nagy összeget kellett kérnie, hogy ha az alkudozást sokszor kell elülről kezdenie, sokat engedhessen belőle.

Mikor a minisztertanácsban először került szóba az a kérdés, hogy megvegye-e az állam a tengelici csillagvizsgálót, a miniszterelnök igy szólt:

– Mi az ördögöt csinálunk mi az alsótengelici csillagvizsgálóval?! Hiszen ott van a nagytégelyi csillagvizsgáló intézet, meg még nem tudom melyik… azokkal se tudunk mit csinálni.

De a földmivelésügyi miniszter aggodalmaskodott:

– Bizonyára nekem van a legkevesebb közöm ehhez a csillagvizsgálóhoz. De ne felejtsük el, hogy Tapolcsányi Pál herceg kedves embere éppen annak a főhercegnek, aki a legkevésbé szokott tréfálni olyankor, amikor egy miniszter megbosszantja.

A közoktatásügyi miniszter lelki szemével már szinte látta, mekkorát fog repülni, ha a főherceg megharagszik, s minthogy semmi kedve se volt egészen a Sirius-csillagig repülni, hirtelen elhatározta, hogy már akkor inkább csak az alsótengelici csillagvizsgálónál marad. Mégis csak jobb lesz a Siriust onnan nézegetni, mint egészen közelről.

Ha az ember megtalálja a kellő teleszkópot, sok ujat fedezhet fel a világegyetemben. A miniszter is hamarosan fölfedezte, hogy ez a vásár voltaképpen igen előnyös volna az államra nézve.

Elhatározták, hogy lealkusznak egy milliót, s Pál herceg kapva-kapott az ajánlaton. Mire a vásárt megkötötték, már az egész ország tudta, hogy közoktatásunknak égető szüksége volt az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetre, s hogy a kormány ügyessége ismét egy milliót mentett meg az államnak.

De most egy uj kérdés merült fel. Ha már megvan a csillagvizsgáló, valamit kell csinálni vele. De mit?

A kormány először arra az álláspontra helyezkedett, amelyre annak idején Adolf herceg. Egyszerüen fenn kel tartani. Ki kell nevezni oda egy csomó igazgatót meg egy pár olcsó tisztviselőt; amugy is sok protegált ember van, akit valahová el kellene helyezni. A kinevezettek aztán csináljanak, amit akarnak; csak legyenek ott és nézelődjenek a csillagokba, Gedeon herceg emlékezetére.

Hanem véletlenül egy pár jóvérü s mulatós kedvü dzsentri-fiu volt az, akit legelőbb kellett – bárhová – elhelyezni, s az alsótengelici állami csillagvizsgáló intézet első igazgatója és tisztviselői egy kicsit vissza találtak élni arany szabadságukkal. Minél kevesebbet nézelődtek a csillagokba; e helyett – minthogy a fővárostól Alsó-Tengelic gyorsvonaton csak másfél óra – minduntalan orfeumi énekesnőket vittek ki magukkal a csillagvizsgálóba és olyan zajos táncmulatságokat rendszeresitettek ott Gedeon herceg emlékezetére, hogy egyszer nagy botrány lett a dologból s a csillagvizsgáló jóvérü igazgatójának és tisztviselőinek át kellett bukniok más, jobb, de valamivel csöndesebb hivatalba.

Mikor a minisztertanácsban szóba került, hogy a rendszeren változtani kellene, megint a földmivelési miniszter oldotta meg a kérdést, mondván:

– A tudomány nem használ, de nem is árt. Mit szólnátok hozzá, ha komoly tudósokat küldenénk oda?! Hadd mulassák ki magukat, szegények, a maguk csöndesebb módja szerint; ebből nem támadhat kellemetlenség. Majd jelentéseket fognak szerkeszteni, amelyeket aztán a közoktatási miniszterium az irattárba helyez. Az efféle jelentések még sohase ártottak, se a kormánynak, se Magyarországnak.

Ugy is történt. Komoly tudósokat küldtek oda igazgatónak és tisztviselőknek, olcsó hazai erőket, akik egyelőre beérték a régi, csekély fizetéssel. Ezekre is rájok bizták, munkálkodjanak legjobb tudásuk és tetszésük szerint, ahogyan az egészségük kivánja. Csak éppen, a forma kedvéért, időnként küldjenek be a miniszteriumba egy kis jelentést arról, hogy mit figyeltek meg az égen; különben csinálhatnak akármit. Ha semmit se csinálnak, az se lesz baj.

A minisztériumban hangosan olvasták fel a szorgalmas fiatal tudósok első jelentéseit. Amit jelentettek, az olyan mulatságosan érthetetlen volt, hogy aki hallotta, annak nevettében a könnye is potyogott. Persze, szegények, az égbolton nem figyelhettek meg kiválóan csak Magyarországot érdeklő dolgokat, és az, hogy ők tudják-e és folytatják-e a mesterségüket, szintén nem érdekelte az országot. Végre valami jó léleknek eszébe jutott, hogy sohase fáraszszák magukat az urak ezeknek a szerencsétlen jelentéseknek a kidolgozásával!… van az irattárban már elég irat ugyis… nemsokára nem tudják, hová tenni.

De a szorgalmas fiatal tudósoknak se volt maradásuk a tengelici csillagvizsgálóban. Csekélylették a fizetést, s minthogy a külföldet mégis csak érdekelték a kutatásaik, rövid idő multán valamennyinek sikerült jobb állást szereznie s mint valami kisértetes házból, sorra elszökdöstek a tengelici csillagvizsgálóból, hogy különb javadalmazással folytathassák a munkájukat.

A miniszteriumban pedig nem tetszett, hogy ennyit kell foglalkozniok a tengelici csillagvizsgáló intézet személyi ügyeivel, s az utolsó igazgatóváltozás idején ujra szóba került, hogy nem kellene-e a rendszeren változtatni? És most az a felfogás kerekedett felül, hogy mégis csak a jóvérü fiukat kellene kiküldeni oda. Ezeket nem szöktetnék meg minduntalan a külföldi intézetek, s ezek számára ugy sincs elég hivatal nagy Magyarországon. Csináljanak amit akarnak. Ha már nem tudnak meglenni másképpen, még bálokat is rendezhetnek; a miniszter ehhez csak azt a föltételt köti, hogy rendezzék a bálokat hazai, tudniillik alsó-tengelici és nem fővárosi erőkkel. Hisz asszony, lány és lányasszony van elég Tengelicen is.

Igy álltak a dolgok, mikor Gregorics, fővárosi óradijas tanár, azt kérdezgette magától, vajjon nem az a kábitó szerencse környékezi-e, hogy ki fogják nevezni az alsó-tengelici állami csillagvizsgáló intézet négyezer koronával javadalmazott valóságos igazgatójává?…