I.

Buenos-Ayresben sok a milliomos. Argentinában a föld még zsiros, az állatok szaporák és erősek, a bányák kiaknázatlanok. Az angol tőke csak ugy özönlik oda, hogy minden vállalkozást elkaparintson a spanyolok, franciák és olaszok elől. S a vállalkozás mind jól fizet: a kiaknázatlan ezüstbányákhoz nem lehet annyi vasutat épiteni, hogy a személy- és áruforgalom be ne váltsa a hozzáfüzött reménységeket.

A buenos-ayresi milliomosok tehát olyan szép számmal vannak, hogy külön klubot alapithattak. A milliomos is társas lény; a milliomosok is rászorulnak, hogy egymáson vagy mások rovására mulassanak, még inkább, hogy egymást lefőzhessék.

Hogy azután a milliomosok klubjába még a milliomosoknál is nagyobb számban jutottak be olyanok, akik még messze voltak a milliótól, de erősen eltökélték, hogy milliomosok lesznek – ezen csak az csodálkozhatik, aki nem ismeri a klubok természetrajzát.

A milliomosok különben jól összefértek tehetséges tanitványaikkal. Megelégedtek azzal, hogy egymással is gyakran találkozhatnak; örültek rajta, hogy a milliomos-növendékekben áhitatos közönségük van; és végre is, összejövetelük helyéről csak a közönséges embert akarták kizárni, a milliomok született merénylőjét, azt a szunyog-rajt, amelyet oly nehéz elriasztani s amely folyton azt zugja, zizegi az ember füle körül, hogy ő: „Szegény! szegény!“

A milliomosokat kielégitette a klubjuk, de nem elégitette ki a milliomos-növendékeket.

Ezek igy zugolódtak:

– Miért szorongjunk egy szük bérpalotában, mikor olyan sokan vagyunk, akik elszántan milliomosok akarunk lenni?! Miért ne épittetnénk magunknak hozzánk illő palotát, egy olyan gyönyörü épületet, amilyen még sehol se volt, mikor sok tagtársunknak annyi a pénze, mint a polyva?! Ha klub, legyen kényelmes; ha egyesülés, dolgozzunk a közjón egyesült erővel, ki-ki a maga erejéhez képest!

Némelyek még azt is gondolták magukban (de ezt már nem mondták el):

– Egy sokmilliós épitkezés mindig szép üzlet. És ha ügyesen buzgólkodunk e körül az üzlet körül, szerezhetünk mellette, ha nem is közvetlen hasznot, legalább – hasznos barátokat, hálás hiveket, készpénzt érő összeköttetéseket.

S minthogy ők voltak többségben, megszavazták az épitkezést. Kimondották, hogy a klub palotája páratlanul nagyszerü legyen, és kiküldöttek egy végrehajtó bizottságot, melynek az volt a hivatása, hogy minden szükségesről intézkedjék.

A végrehajtó bizottság három tagból állt: egy vasuti vállalkozóból, akinek a hidjai nem a kikötött anyagból épültek, egy előkelő bankárból, aki nem szerette, ha a multját feszegették (mert azt beszélték róla, hogy első ifjuságában kötéltáncos volt), meg egy szélütött öreg urból, aki élelmet szállitott a buenos-ayresi kórházaknak, talán nem kell mondani, hogy pénzért.

Mikor felmerült a kérdés, hogy kire bizzák az épitkezést, a három urnak ugyanegy gondolata támadt:

– Kérjünk tanácsot Ramiro mestertől, a „Buenos-Ayres“ szerkesztőjétől. Ramiro mester okos ember, mert aki ugy kezdi, hogy husz éves korában egy panoráma megtekintésére hivja fel harsány szóval a piac közönségét és ugy folytatja, hogy ötven éves korában egy virágzó vállalat élén állva irányitja a közvéleményt, az már kiállotta az eszesség próbáját. Aztán meg az az ember, akinek négyszázezer olvasója, tehát négyszázezer hive van, sohase tévedhet akkorát, mint akinek senki se áll a háta mögött.

Ramiro mester, a „Buenos-Ayres“ szerkesztője és kiadó-tulajdonosa, kitérő feleletet adott tisztelt barátainak:

– Igazán senkit se tudok ajánlani. Mert ismerek ugyan egy kitünő épitőmüvészt… és ez az egyetlen, akiben én magam megbiznám… de ez, szerencsétlenségemre, a fiam. Már pedig a fiamat csak nem ajánlhatom! A fiam ugyan elsőrangu erő; huszonhárom éves, duzzad a tehetségtől; és ha a tudománya annyit ér, amennyibe nekem épitőmérnöki diplomájának a megszerzése került, akkor ilyen épitőt még nem látott a világ. De én mindig puritán ember voltam; sohase vagyok kapható semmiféle nepotizmusra; és inkább azonnal némuljak meg, minthogy csak egy szóval is ajánljam a fiam. Akármennyire megtisztel tehát a bizalmuk, erre a kérdésre én… és éppen csak én nem tudok felelni.

A végrehajtó bizottság tagjai élénken tiltakoztak a „nepotizmus“ szó hallatára. Meggyőződésük egész erejével szálltak sikra a szerkesztő ur felfogása ellen; férfias nyiltsággal jelentették ki, hogy ebben az egy dologban, legnagyobb sajnálatukra, szembe kell helyezkedniök tisztelt barátjukkal, és bátran kitartottak amellett, hogy bármilyen harcot inditson ellenük a buenos-ayresi közvélemény irányitója, ők bizony az ifju Ramiróra fogják bizni az épitkezést.

Azon a napon, mikor az ifju Ramiro aláirta a szerződést, a buenos-ayresi kórházak élelmezésének nagyvállalkozója lakására rendelte az üzletvezetőjét és igy szólt hozzá:

– Szomorodott szivvel hallom, hogy kórházainkban az egészségi állapotok nem mintaszerüek. A betegek gyógyulását a tulságosan bő táplálkozás észrevehetően késlelteti s kivált a sok husétel nagyon hajlamossá teszi őket a köszvényre és más betegségekre. Semmi se egészségtelenebb, mint a táplálkozásnak a feleslege, s tapasztalásból mondhatom, hogy a gutaütést a legtöbb esetben a tulságos táplálkozás idézi elő. Én nem veszem a lelkemre, hogy ezek a szegény emberek is az én szomoru sorsomra jussanak; azért mától fogva sokkal kevesebb hust kell kapniok. Remélem, nem kell többet beszélnem; a nyelvem olyan nehezen forog, hogy ennyit is alig birtam kinyögni!…