II.
Nem telt bele hosszu idő s az ifju Ramiro palotája felépült. Számtalan millióba került, de messziről csodájára jártak. Kivülről ugy festett, mintha nem klubépület, hanem királyi várpalota volna; belül pedig – nem számitva egy csekélységet, amelyről később lesz szó – mindent meg lehetett találni benne, amit a kényelemre vágyás valaha kieszelt.
A „Buenos-Ayres“ épitészeti szakértője megirta, hogy a világ még sohase látott ilyen nagyszerü alkotást. Amit az ókor, középkor és ujkor épitészete fenségeset alkotott, az mind eltörpül ahoz a csodához képest, amelyet a legujabb kor az ifju Ramirónak köszönhet.
Ha nem is ilyen határozott szavakkal, de mindenki csak magasztalni tudta a milliomosok uj klubhelyiségét. Hiába keresgéltek, nem leltek benne semmi hibát, se kivül, se belül. Az idegennek legelőször ezt a palotát mutatták meg s az ifju Ramirót ugy emlegették, mint Argentina legnagyobb emberét, akinek valamennyi épitészeti stilus minden szépségét sikerült egyesitenie egyetlenegy remek alkotásban.
Hanem az ifju Ramiro nem tudott örülni ennek a páratlan dicsőségnek. Az ifju Ramirónak nem tetszett az, hogy a milliomosok és a milliomos-növendékek sehogy se tudnak odaszokni az uj klubhelyiséghez. Amilyen sürün keresték fel, hogy ujra meg ujra megbámulják, olyan rövid ideig időztek ott. Sokan közülök beléptek más klubokkba is s odaszoktak az ujabb tanyához; mások lelkesen magasztalva az ifju Ramiro gyönyörü palotáját, visszaszoktak az otthonüléshez.
Voltak, akik gyanitották, hogy mi teszi olyan borongóvá az ifju Ramiro arcát. De nem volt, aki elő mert volna állani ezzel a sejtelmével. Senki se akarta magára vállalni, hogy ő legyen az első, aki kiköt a hatalmas „Buenos-Ayres“-szel.
Végre egy kis fiu, akit az apja elvitt, hogy a többi bucsujáró között ő is megszemlélhesse Argentina csodáját, kipattantotta a dolgot. A kis fiu sirva fecsegte ki az utcán, hogy a mesésen szép épületből egy szükséges mellékhelyiség hiányzik.
Hát igen, ezt az egyet csakugyan kifelejtette az ifju Ramiro a máskülönben oly csodás alkotásból. És annak idején senki se merte figyelmeztetni rá, hogy erről megfeledkezett. A „Buenos-Ayres“ fiát!
Attól lehetett tartani, hogy a kis fiu leleplezése nyomán Argentina közvéleménye ugy fog itélni, hogy akármilyen monumentális alkotás is a milliomosok klubja, ez mégis hiba volt… De ott volt a „Buenos-Ayres“!
Ez a hatalmas ujság az ifju Ramiro védelmében mindjárt másnap olyan ujságháborut inditott meg, amelynek a kis fiut végre is szét kellett morzsolnia.
Első cikkében bebizonyitotta, hogy a kérdéses mellékhelyiség merőben felesleges valami és eféle óhajtás csakis egy kis fiunak az elméjében foganhat meg, tekintve, hogy az ilyen kis fiunak még nincsen esze.
Másnap a pszichológia nézőpontjából fejtette ki, hogy az emberek nem azért járnak a klubba, amiért a kis fiu gondolja.
Harmadszorra az esztétikát hajtotta a kis fiuhoz, az esztétikát, mely a monumentális alkotásoknál nem ismer hasonló kivánságot.
A negyedik alkalommal megvilágitotta, hogy a látszólagos megfeledkezés voltaképpen nagystilü ujitás, amelyet az emelkedettebb szellem, a haladottabb kor, a fejlődés törvénye követelt meg.
Aztán hetekig bizonyitgatta, tanuvallomásokkal, hogy a kis fiut felbérelték mellőzött műépitők.
Végül leleplezéseket közölt a kis fiu családjáról. Kideritette, hogy a kis fiu összes felmenői büntetett előéletüek és epileptikusok voltak.
Minden nap közölt ezer sort az ügyről és csirájában taposta el a másik véleményt.
