I.

A főhadnagynak a huga nyitott ajtót.

– A papa rosszul van – szólt a leány.

– Megint elszédült?

– Több ez, mint szédülés. Egészen ugy volt, mint a multkor. Egy darabig, akárhogy erőlködött, nem tudott szólni s olyan görcsösen tartotta a kezében az ujságot, hogy nem birtuk tőle elvenni. Aztán mindenáron beszélni akart, de csak érthetetlen szavakat dadogott. Most már jobban van, beszélni is tud, de – rémitő volt.

– Mit mondott az orvos?

– Hogy egyelőre tul van a veszedelmen, de senki sem tudhatja, nem ismétlődik-e meg a roham két vagy három nap mulva. Hogy nem lehet rá eléggé vigyázni és óvni kell minden legcsekélyebb izgalomtól.

– Mért nem sikkasztjátok el előle az ujságot?

– Lehet is azt! Hiszen az ő kezébe kerül legelőször! Éjjel nagyon keveset alszik és alig tudja megvárni a reggelt. Ma is, négy órakor már felkelt, átment az ebédlőbe, ahol órákig elsétálgat. Hallottuk, hogy negyedhét, félhét tájban többször kint járt az előszobában és ki-kinyitogatta a külső ajtót; nyilván az ujságot kereste a kilincsen. Annyi bizonyos, hogy a leány, mikor hétkor benyitott hozzá, már az ő kezében találta. A leány nem is vette észre mindjárt, hogy aléltan fekszik a kanapén. Csak amikor a reggelit vitte oda neki, rohant ki hozzánk rémülten. Különben a legnagyobb figyelemmel néztem át az ujságot, de nem találtam benne semmit.

– Mégis abban lehetett valami, ami felizgatta. Mit csinál most? Alszik?

– Az előbb még aludt. De meghagyta, hogy mihelyt megjössz, azonnal küldjelek be hozzá.

– Talán jobb lesz, ha megvárom, mig fölébred.

– Nem, csak menj be mindjárt. Nagyon idegessé tette, hogy sokáig kellett rád várnia.

A beteg meghallotta, hogy odakint beszélgetnek és kiabálni kezdett belülről.

A tiszt bement, s olyan megváltozottnak találta az apját, hogy egyszerre valami rég nem érzett, mély megindulás vett rajta erőt. Egy idő óta ritkán látta az öreg urat; észre kellett vennie a facies hippocraticát.

Gyöngéd hangon kezdett kérdezősködni:

– Mi történt?… Mit éreztél, amikor rosszul lettél?… Jobban vagy-e már?…

És rajta volt, hogy hamarosan megvigasztalja:

– De hiszen már semmi bajod!… Eh, semmi se történt!… Katonadolog!…

Leült az ágy mellé, vidámságot tettetett, egy pár perc alatt a tökéletesen megnyugtató tünetek egész seregét fedezte fel; ekközben jobban betakarta, ápolgatta, dajkálgatta az öreg gyermeket, s minden szavából kiérzett a meghatottság.

Az öreg leste s titkolt örömmel fogadta ezt a hatást. Panaszkodott, nyögött, mindenáron sajnáltatni akarta magát. Fájdalmakat szinlelt s a teljesen megtörtet adta, hogy a fia még betegebbnek gondolja, mint amilyennek ő maga tartotta magát – pedig már nem lehetett volna betegebb.

– Hát még szeretsz egy kicsit? – kérdezte látható elégtétellel.

És mindjárt igy folytatta, tréfás hangon, bár komolyan gondolta:

– Szeretsz még annyira, hogy megvernél valakit a kedvemért?

– Akár meg is ölöm, hogyha ugy kivánod! – tréfálkozott a tiszt.

– Azt nem! – szólt komolyan az öreg. – Hanem pofozd fel! Verd meg jól! Verd agyba-főbe! Ugy, hogy egy darabig ne tudjon megmozdulni! Ugy, hogy jól megkéküljön!

– Kit akarsz igy megkékiteni? – kérdezte meglepetten a fia.

– Miklosics Nándort – suttogta az öreg.

– Az öreg Miklosicsot?

– Nem is olyan öreg. Hiszen együtt jártunk iskolába!

– És miért?

– Azt ne kérdezd. Tedd meg szó nélkül. Menj oda és pofozd fel jobbról-balról. Aztán mondd meg neki: „Ezt az apám küldi!“

– De, apám, csak nem gondolod komolyan?…

– Szóval nem teszed meg. Ha a babádat valaki a kávéházban szemügyre veszi, ebbe az emberbe belekötsz, leütöd, összeszabdalod; de ha az apádat gyalázzák, azt csak intézze el az apád maga! A megbénult, haldokló öreg ember, ha elégtételt akar, hát csak szerezze meg magának!… ugy, ahogy tudja!… olyat, amilyet tud!…

– Nagyon jól tudod, hogy nincs igazad. Még csak az kellene, hogy téged gyalázzanak!… Persze, hogy nem türném el! De hát ki gyalázott és hogyan? Mit csinált ez az öreg Miklosics, hogy ennyire elfogott az indulat?!… Mondd el és én azonnal elintézem a dolgot, biztositlak, hogy a legteljesebb megelégedésedre!

– Ezt a dolgot csak egyféleképen lehet elintézni. Ha nem kérdezősködöl, hanem odamész és szó nélkül felrugod!

– De kérlek, hogyan képzelhetsz ilyet?… Ez a Miklosics egy haldokló aggastyán!… Öreg, beteg és nyomorék!… Ép ember korában is csak akkora volt, mint egy hernyó és már rég óta béna… tolószéken vontatják jobbra-balra… félig vak, vagy talán már egészen meg is vakult…

– Hogy is ne! Csak szimulálja a látóideg sorvadást, mert sajnáltatni akarja magát. Közönséges szivárványhártyagyuladása van.

– Elég az hozzá, ez a Miklosics már nem ember, hanem csak egy emberi roncs!… Hiszen ha én ehhez csak egy ujjal is hozzányulnék, akkor engem joggal kikergetnének a világból!… Nem értem, hogyan juthatott eszedbe ilyen szörnyüség!… és egy percig is hogyan gondolhatsz rá komolyan?… A felindulás, ugy látszik, megfosztott a józan itélőképességedtől… Igen, ha volna egy felnőtt fia, akkor megtehetném, hogy a kivánságodra minden további kérdezősködés nélkül inzultálnám a fiát… bár akkor is helyesebb volna számadásra vonni a fiut és elégtételt követelni tőle… mert hátha nem is tudna a dologról, amint én nem tudok?!… De nincs fia, a leányát pedig nem hivhatom ki párbajra!…

– Tehát, mert nincsen fia, vágjam zsebre, hogy tolvajlással vádol?

– Hol vádol tolvajlással?… Mi történt és mikor?… Mondd el már!…

Az öreg ember a párnája alól egy összehajtogatott ujságot vett elő, kibontotta és átnyujtotta a fiának, rábökve az ujjával az utolsó oldalon a kishirdetések egy helyére.

A tiszt álmélkodva olvasta:

„PRUTYI! Ne felejtkezzél meg róla, hogy szökőévben vagyunk és hogy sajnos, minden február huszonkilencedikén meg kell fürödnöd! Simi tiszteltet a tengeren tulról és a közös kasszából egy kis aprópénzt kér. A Francia Bank miatt ne aggódjál: ott már elfelejtették a dolgot!“

Hogy az öreg ember nagy – talán halálos – felindulásának magyarázatául ezzel a kishirdetéssel áll elő, olyan meglepőnek és groteszknek tünt fel a főhadnagy előtt, hogy meghatottságában és nyugtalanságában is majdnem elmosolyodott.

– Mi ez? – kérdezte. – Nem értem.

– Prutyi, – szólt az öreg – ez én volnék. Az iskolában csufoltak igy. Az első sorok azt akarják mondani, hogy tisztátalan vagyok. Egy életen át üldözött ezzel. Egyszer, az iskolában, valamiért összeszamaraztam és mert hamarjában nem tudott mit visszavágni, boszuból azt találta ki, hogy nem szoktam megmosni a nyakam. A gyerekek előtt ilyesminek mindig nagy hatása van. Ő vagyonos szülők gyermeke volt, bársony nadrágban járatták, arany óraláncot viselt, én csak szegényesen öltözködhettem – és ennyi elég volt rá, hogy ezt a ráfogást sohase tudjam lemosni magamról. Később is mindig ezen az ostoba hazugságon nyargalt: a hátam mögött mindenfelé ezt beszélte rólam és szemtől-szembe is tett erre homályos célzásokat. Ezeket aztán, amikor az egyetemi éveinkben egypárszor kérdőre vontam, letagadta, kimagyarázta, vagy igazságtalan, gyerekes tréfának mondta; néha a nyakamba borult, igaz barátomnak hazudta magát és sirva kért bocsánatot.

– Különös, hogy az utolsó néhány évet nem számitva, minden időben sokat érintkeztetek…

– Egy kissé talán azért is, hogy visszaadhassuk egymásnak a kölcsönt, mert elképzelheted, hogy a gyilkos tréfálózásban nem maradtam adósa. De ő kezdte, a pimasz!… Persze, leginkább mégis az átkozott véletlennek tulajdonithatom, hogy mindig egy körben kellett mozognunk. És ez a gazember, ez a disznó, mondhatom, megrontotta az egész életemet! Ha valamikor ezt vagy azt nem értem el, egyesegyedül neki tulajdonithatom; ha abból, amire vágyódtam, sok nem teljesedhetett, ő tette!… ő akadályozta meg a sikeremet itt is, ott is, a gyanusitgatásaival, a ráfogásaival, a rágalmaival… azzal, hogy ahol csak tehette, ócsárolt, gunyolt, kisebbitett. Mindig cipeltem magamon valami gyanut, soha se tudva, hogy mit, mint az a szegény gyerek, akinek a hátára a másik gyerek orozva cédulát tüzött fel, amelyet mindenki láthat, csak éppen ő maga nem látja, hogy a hátán ezt a felirást hordja: „Szamár“. Mindazt a gyanut, amelyet valaha el kellett viselnem, ő akasztotta rám; a gyanusitgatásnak és a gyalázkodásnak néha egész sleppjét vonszoltam magam után és ha bizalmatlansággal, idegenkedéssel vagy kicsinyléssel találkoztam, ezt mind annak köszönhettem, hogy nem átallotta a legszemtelenebb s a leghazugabb ráfogásokat hiresztelni rólam.

– A harag alighanem igazságtalanná tesz s bizonyosan túlzod a dolgot. Hiszen mi ezt nem is sejtettük!… pedig ha folytonosan ócsárolt és rágalmazott volna, ahogy mondod, ahogy képzelted, egy és más okvetlenül eljutott volna a mi fülünkbe is!…

– A családomat csak nem traktálhattam a boszuságaimmal és a keserüségeimmel! Aztán meg a gazember mindig óvatos volt a rágalmazásban, kivált, amióta felnőttél, de előbb is. Hiszen én magam se tudtam fülöncsipni a rágalmat!… nem kerülhettem szembe vele soha. Egyetlen egyszer… de a gazember akkor is kisiklott a kezeim közül… mindent letagadott… esküdözött, hogy ártatlan benne, hogy ő a legjobb emberem!… És ez a hallatlan galádság, hogy most arcátlanul vágja a szemembe, amiről akkor tudni se akart, amiről maga is azt mondta, hogy ilyet csak a legförtelmesebb gazemberek terjeszthetnek rólam!…

– De hát mi az!

– A Francia Banknak volt egy vezető embere, valami Lind Simon, akivel az igazgatóság összekülönbözött, mert azt hitték, hogy ostoba fráter, aki szerencsétlenül dolgozik. Kitették a szürét, és ebben a zsiványban volt annyi szemtelenség, hogy bepörölte a bankot. Már régebben én voltam az ügyvédje… engem is becsapott, mint mindenkit… s amikor én javában bizonyitgattam az ő igazát, egy szép napon megszökött, valószinüleg Amerikába… mert ma is bottal ütik a nyomát. Rövidesen kiderült, hogy valami hihetetlen ravaszsággal rettenetesen meglopta a bankot, s a pört csak azért inditotta meg, hogy itthon mindenkit lóvá tehessen addig, amig a külföldön végrehajthatja a körmönfont csalást. Miklosics ekkor azt a gyanusitást bocsátotta szárnyra, hogy a zsiványt én szöktettem meg és hogy osztozkodtunk a prédán. A banknál jól tudták, hogy ez képtelenség, mert a furfangos zsivány, egy régi, eltitkolt intézkedésének a segitségével, csak a szökése után, egy párisi nagy pénzintézetnél tehette rá a kezét a bank vagyonára (a csalás olyan volt, hogy csak egy volt igazgató követhette el), senki se gyanusithatott meg, aki ismerte az ügyet… de a könnyenhivőkkel elhitethette, hogy gyanus vagyok… semmi se olyan kapós, mint a rágalom. Mikor megneszeltem a dolgot, utána jártam a lappangó gyanunak és sejtve, hogy honnan fuj a szél, rátörtem a régi ellenségre. Mindent letagadott; esküdözött, hogy egy szót se hallott az egész dologról; komédiázott, mintha felháborodnék azon, hogy ilyesmit hiresztelnek rólam… rólam, akiről ő is és mindenki tudja, hogy puritán ember vagyok! És most, több mint husz év multán, van pofája az arcomba vágni ezt a cudar vádat!

– Azóta bizonyosan történt köztetek valami…

– Azóta ujra, meg ujra szemtelenkedett velem s hogy miket hiresztelt rólam, mi mindent követett el ellenem, azt el tudom képzelni. Egyik-másik turpisságát megtudtam, de talán a tizedrészét se annak, amit ellenem vétett; és hogy mennyi kárt okozott nekem, az már soha se fog kiderülni. Természetesen, én se kiméltem őt, ha róla volt szó… csak nem nyilatkozom gyöngéden az ilyen halálos ellenségről?… mindig gyülöltük egymást, de minél inkább mult az idő, annál inkább elmérgesedett köztünk az a furcsa viszony, amelyet ő sokáig barátságnak akart feltüntetni.

– Azt hiszem, nagy hibát követtél el ebben a dologban. Ha még jogászkorodban alaposan, komolyan kiverekszed magadat vele, sok boszuságtól kimélted volna meg magad. Egy életen át sinyled, hogy egyszer nem voltál eléggé határozott. Hiába, vannak idegenkedések, amelyeket nem szabad megőrizni, mert mérget halmoznak fel a szervezetben!… és vannak versengések, amelyeket hamarosan el kell dönteni! Erre a célra pedig a legjobb eszköz a kard. Ha akkor egyszer s mindenkorra leszámoltál volna vele…

– Erre magam is sokszor gondoltam később.

– Vagy aztán, ha már ezt elmulasztottad, ne törődtél volna vele. Hagytad volna, beszéljen és csináljon, amit akar. Végre is elunta volna, hogy folytonosan ellened áskálódjék.

– Ehhez nem volt elég önuralmam.

– Pedig a legrosszabb, amit tehettél, az volt, hogy mindig számon tartottad, mit csinál. Persze, visszalövöldöztél te is, amikor alkalmad nyilt rá?

– Azt nem tagadom, hogy én is sok borsot törtem az orra alá.

– Gyónd meg, régóta nyájaskodtok már az ujságban?

Kisült, hogy már vagy négy éve enyelegnek a kishirdetések közt.

– Már most mit csináljunk ezzel a hullával?! – tanakodott fenhangon a főhadnagy. – Semmit se csinálhatunk neki. Különben kár ugy a szivedre venned a dolgot. Mit árt neked az, akármilyen aljas gyanusitást dugdos is bele a kishirdetéseibe?! Vád az, amelyet titkos jelekbe, hieroglifákba foglalnak?! Hiszen mintha kinai nyelven levelezne veled! Ki tudja, hogy rólad van szó és hogy mit akar az orrod alá dörgölni?! Idegenek számára az egész megérthetetlen… olyan ez, mintha egy gyerek a sötétben kiölti rád a nyelvét.

Vagy egy félórai vitatkozás után ugy látszott, hogy valamennyire mégis csak sikerült az öreget megnyugtatnia. Megigértette az apjával, hogy ezentul soha, egy szóval se fog felelni a konok ellenségnek, s azt is, hogy ezután kezébe se veszi az ujságot. Aztán elment dolgára.

Az öreg, mikor magára maradt, egy darabig eltünődött s aztán igy sóhajtott fel:

– Csak még addig ne haljak meg, mig még egyszer, egyetlenegyszer megfelelek neki!…

A felesége meg a leánya előtt eltitkolta a tervét. Félt, hogy lebeszélik vagy kijátszszák.

Várt. Majd csak akkor fog cselekedni, amikor amazok elalusznak.

Egész este szótlan volt; el-elgondolkozott s néha egy-egy mosolyt fojtott el.

Az izgalom már hajnalban felköltötte. Felkászolódott, nagy csöndben átvonult az ebédlőbe s ott várta meg a reggelit, sétálgatva.

Mikor a szobalány bevitte hozzá a reggelit, egy cédulát meg két forintot nyomott a lány kezébe.

– Ezt a kishirdetést – szólt – nyolc órakor el fogod vinni a kiadóhivatalba. A másik forint a tiéd, de senkinek se mondod meg, hogy hol jártál, érted?

Aztán ujra lefeküdt és végre valahára megnyugodva, mindjárt elaludt.