II.
Másnap, reggeli nyolc óra tájban, Miklosics, tolószékéből türelmetlenül kiabált át feleségének a másik szobába:
– Még most se öltöztél fel?
Miklosicsné, aki már látta az ujságot, éppen azon töprengett, hogy miképen sikkaszthatná el a nagy kellemetlenséget.
– Mindjárt!…
– Meddig várjak még? – zsémbelt az aggastyán.
Az ujságban valami nagy szerencsétlenségről volt szó; Miklosicsné azt remélte, hogy ezzel eltéritheti férjének a figyelmét a veszedelmes sorokról.
– Nem, nem, a kishirdetéseket olvasd!… sürgette Miklosics.
Miklosicsné olvasni kezdte a „Molett szőke asszonyká“-t, meg a másik „fiatal hölgy“-et, aki előkelő, vagyonos ur ismeretségét keresi…
– Keresd meg mindjárt Trifunáczot!…
– Ma nincs Trifunácz. Sehol se találok Trifunáczot.
– Azt akarod, – sirt Miklosics – hogy a vak szememmel keresgéljem meg? Mi lehet benne, hogy nem mered felolvasni?
Túl kellett esni rajta. S az asszony halkan olvasta:
„TRIFUNÁCZ! Nellit és Margitot délután laktanyában várja szőke kadét és barna főhadnagy. Gratulálok az esküvődhöz; én is ott leszek.“
– A gyalázatos! – suttogta aztán.
Jól értette. Miklosics külfödön esküdött meg a feleségével és az öreg Laszlovszky Péter egy időben azt hiresztelte, hogy vadházasságban élnek. Nellinek őt hivták, Margitnak meg a leányukat.
– A gazember, a disznó, a becstelen rágalmazó, az alávaló bestia! – orditozott Miklosics – most már nem elég neki, hogy téged gyanusitgat, most már az ártatlan kis lányunk becsületét se kiméli!… Óh, hogy nincs fiam, aki keresztülgázoljon rajta és kitapossa a belét!…
Aztán ujra kezdte:
– Egy életen át üldözött!… Már az iskolában is üldözött!… És megrontotta az egész életemet!… Ami bajom volt, mind ő okozta!… A disznó!… Az alávaló gazember!…
Addig orditozott, mig elfogta a roham és fuldokolni kezdett.
Két napig volt magánkivül. De megint felgyógyult és a háboru ujra kezdődött.
Hol az egyik, hol a másik helyezte el a kishirdetések közé a méreggel átitatott „kedélyeskedés“-t. Amelyik túladott a maga nadragulyáján, vigadott a jó tréfán és azon az éjjelen édesdeden aludt, mint aki sikerült, jó munkát végzett.
Aztán lesték a feleletet és mindegyik, mindig belebetegedett a feleletbe.
Már csak hálni járt beléjök a lélek; már csak ennek éltek. De ezt kiélvezték és ugyancsak átszenvedték.
Megint gonosz gyermekek voltak.
Valami hasznosra már nem voltak alkalmasak, de ártani még tudtak.
Az ember néha hajlandó elhinni, hogy minden nagy baja magától a természettől van. A halál, a betegség, a testi szenvedés, mind természetes; az éhséget, a fázást, a sokféle fajta nélkülözést, mind, mind a természet küldi ránk.
Elfelejtjük, hogy a természet türelmes, elnéző, kegyes és a segitségre mindig kész barátunk.
Elfelejtjük, hogy az ember legnagyobb ellensége; az emberi ostobaság és az emberi gonoszság. Az emberi állat.
Ugy haltak meg, mint a leghiresebb szerelmesek: Jaufre Rudel és Melisande, egymástól távol, de azonegy órában.
Amint hogy az utolsó tiz évben ugy is éltek: egymást soha se látva, de mindig egymásra gondolva.
