I.

Moncontour lovagot az 1777-ik év egy januári reggelén, hét és nyolc óra között, Méricourt grófné kastélyában fogták el.

A lovag már ébren volt s éppen öltözködött, amikor a váratlan vendégek dörömbölni kezdtek az ajtón s kivülről valaki bekiáltott a szobába:

– A király nevében parancsolom, nyissák föl!…

– Tyű, teringettét! – káromkodta el magát a lovag.

A grófnénak szeme-szája nyitva maradt ámulatában. Egy pillanatig nem tudta, ébren van-e vagy álmodik. Aztán a szeme megmerevedett a rémülettől; szólni akart, de a szó nem jött ki a torkán.

– Sebaj, édes Zsófiám, – szólt a lovag nyugodtan. – Valamelyik gazember elárulta, hogy a „Hollandi levelek“ irója én vagyok. Hát most le fognak tartóztatni és egy pár hónapra alighanem becsuknak. De ne félj, nem fognak fölakasztani! A könyvem ugyan egy cseppet sem tetszik az udvarnak… az is igaz, hogy van benne egy és más, ami veszedelmesen hasonlit a felségsértéshez… de nem azért van előkelő rokonságom, nem azért vannak barátaim, összeköttetéseim az udvarnál és különösen nem azért vannak derék, furfangos és pénzért serény ügyvéd-mesterek, hogy az afféle csipős kétértelmüségeket ki ne tudják magyarázni arra, amire akarják.

Odakünn másodszor is fölhangzott:

– A király parancsára!

– Várják meg, mig a grófné felöltözik, – kiáltott ki a lovag. – Becsületszavamat adom, hogy nem fogok megszökni.

A grófné ész nélkül kapkodott a ruhái után. A lovag segitségére sietett.

– Légy egészen nyugodt, – szólt gyöngéden, – olyan nyugodt, amilyen én vagyok! Esküszöm neked, nem lesz egyéb boszuságunk, csak az, hogy egy pár hétig nem láthatlak!

Ujra dörömbölés.

– Ha azonnal nem engedelmeskednek, – szólt a parancsoló hang, – betöretem az ajtót!

– Nincs rá szükség, – felelt a lovag. – Rendelkezésére állok.

Kinyitotta az ajtót; a tiszt és a katonák beléptek.

– Moncontour lovag, ön foglyom! – szólt a tiszt.

– Amint láthatja, nem ellenkezem, – felelt a lovag.

A tiszt bocsánatot kért a grófnétól, hogy őt is zavarnia kellett.

– Nem járhattam el másképpen, – mentegetőzött. – Határozott parancsom volt rá, hogy betörjek a grófnéhoz.

A grófné csak azt kérdezte tőle:

– Nem adhat egy pár percet?… egy negyedórát?… hogy elbucsuzzam a lovagtól!

– Egyetlenegy percet adhatok a grófnénak, – felelt a tiszt.

Megcsókolták és megölelték egymást, a tiszt és a katonák előtt, hosszan, amig egy egész perc tart. Aztán menni kellett.

– Sebaj! – biztatta kedvesét a lovag és csókot intett neki.

Levezették. De még az udvarból is fölkiáltott abba az ablakba, ahol a grófné sápadozott:

– A viszontlátásra!

Mialatt a grófnét bátoritotta, mintha még a bosszusága is elpárolgott volna. Szinte derülten kérdezte a tiszttől:

– Hová visznek?

A tiszt ridegen felelt:

– Nem azért vagyok itt, hogy önnel társalogjak, hanem azért, hogy a kötelességemet teljesitsem.

Ez egy kicsit sértette. Végre is nem tolvajt fogtak el benne; a tisztnek semmi oka rá, hogy ugy felelgessen neki, mint egy semmirekellőnek.

A harag elhallgattatta. De ha a tekintete elárulta, hogy szeretné levágni a tisztnek a fülét, azt már nem lehetett leolvasni az arcáról, mintha aggodalom vagy gond bántaná. Olyan nyugodtnak látszott, mintha bálba vagy csatába vitték volna.

Pedig mégis furdalhatta valami. Mert amikor Páris sorompóinak a közelébe értek, ujra megszólalt:

– Tiszt uram, ha ön nemes ember, ugy meghallgatja a kérésemet. Nem kérem öntől, hogy álljon szóba velem, csak azt, hogy hallgasson meg.

Mintha egy süketnémának szólt volna.

– Nem szeretném, – folytatta a lovag, – ha mindenki megtudná, hogy ön engem a Méricourt grófné kastélyában fogott el. A grófné özvegy, független, ura a tetteinek; nem róla van szó. Hanem nekem fiatal feleségem van, aki nemsokára anya lesz. A feleségem szeret; nem is álmodja, hogy megcsaltam, azt hiszi, Hollandiában járok. Le fogja sujtani, ha megtudja az igazat. És éppen abban az időben van, amikor a lelki megrázkódtatás testi veszedelemmel jár. A gyermekre is végzetes lehet ez. És az első gyermekét várja; még nincs egy esztendeje, hogy a feleségem. Láthatja, tiszt uram, hogy nemcsak a nemességére hivatkozom, hanem az emberiességére is. Önnek módjában lesz ugy intézni a dolgot, hogy a feleségem soha se tudhassa meg, hol fogtak el. Csak ezt akartam mondani.

– Hazugság volna, – felelte a tiszt, – ha azt mondanám, hogy sajnálom önt. Én Choiseul de Meuse vagyok és egy Choiseul de Meuse soha semmiért se hazudik.

Vagy ugy? Ez az a Choiseul de Meuse, akit Moncontour lovag felesége, amikor még d’Ormesson kisasszony volt, kétszer is kikosarazott?! Az már más!

– Sebaj! – szólt magában a lovag.

Egy megvető pillantás után, amelyre Choiseul de Meuse hasonlóval felelt, hátat forditott a tisztnek. Többet nem szóltak egymáshoz.