II.

Az előkelő rokonok, a jóbarátok és az ügyvédmesterek megtették, ami tőlük telt, de az itélet mégis szigorubban hangzott, mint a lovag várta. Ugy szólt, hogy hat esztendőt kell eltöltenie a vincennesi Toronyban.

És ez még csak a kisebbik baj volt.

Mert az emberséges Choiseul de Meuse mindent elkövetett ugyan, hogy titokban maradjon, hol fogta el Moncontour lovagot, de hiába fáradozott, esdeklett, sőt hazudott is, ahol lehetett, – a dolognak ki kellett tudódnia.

Pedig Choiseul de Meuse még a hamis eskütől se riadt visza, hogy megkimélje a fájdalomtól és a veszedelemtől azt az asszonyt, akit szeretett. Megesküdött előtte, az oltári szentségre, hogy a hollandiai határon fogta el a lovagot és hogy merő hazugság, amit az udvarnál fecsegnek. A katonái is befogták a szájukat, mert szerették a tisztet és féltek tőle. De a lovag birái, akik előtt Choiseul de Meuse nem hazudhatott, s akik alig várták, hogy boszut állhassanak a „Hollandiai levelek“ gonosz tréfáiért, nem voltak olyan kiméletesek, mint Choiseul de Meuse. Minden fáradság kárba veszett; s a hamis eskü nemkülönben.

Egy héttel azután, hogy a lovagot átszállitották a vincennesi Toronyba, Le Noir, a várparancsnok, aki régi jó embere volt, közölte a fogolylyal, hogy Moncontourné asszony beszélni kiván vele.

– Megengedték, hogy találkozhassunk? – álmélkodott a lovag.

– Ugy látszik, – felelt Le Noir, – az ön ellenségei nem voltak elkészülve rá, hogy a felesége fölkeresheti, mert eddig nem kaptam utasitást, hogy senkivel se beszélhet. Az ilyen esetekben pedig magam is megengedhetem a találkozást. Hát csak éljen az alkalommal, mert lehet, hogy holnaptól fogva senkit se bocsáthatok önhöz.

– Eljött! – szólt magában a lovag, mialatt őrei közt lehaladt a lépcsőn. – Nem tudna semmit?!…

A csodálkozása nagyobb volt, mint a megilletődése. Meg volt győződve róla, hogy Choiseul de Meuse el fogja árulni; s a grófnét várta, nem a feleségét.

Hanem, amikor a látogató-szobában megpillantotta a kisirt szemü asszonyt, akit már csak néhány nap választott el az anyaságtól, olyan meghatottságot érzett, amilyet még soha.

Az asszony a nyakába borult és azt mondta neki:

– Mindent tudok. Megbocsátok neked. Nagyon szeretlek.

– Milyen jóságos vagy te, édes Juliám! – szólt a lovag, egy kissé elérzékenyedve.

Most tegezte életében először.

Soha se idegenkedett a feleségétől. Őszinte vonzalomból vette el és nemcsak azért, mert látta, hogy szerelmet keltett szegénykében. Megbecsülte sok kitünő tulajdonságát, s szeretettel, igaz barátsággal volt iránta. Elnézte neki, – hiszen nem tehet róla! – hogy nem tudta fölébreszteni benne azt a szenvedélyt, amelyet nem egészen félesztendővel a házassága után a szép grófné keltett benne életre. Talán akkor nem is vette volna el, ha olyannak látja, mint a grófnét… amaz szeretőnek, ez feleségnek való.

De ha máskor is ragaszkodott hozzá, igy még soha se szerette, mint ebben a percben, amikor, szegény, formátlanabb volt, mint valaha.

Vigasztalni kezdte:

– Ej, hat év nem olyan nagy idő! Még fiatalok vagyunk mind a ketten. Hat év hamar elmulik. És meglásd, milyen hálás leszek azért, hogy most ilyen jó vagy hozzám!… Majd meglátod, milyen boldogok leszünk még!

Őszintén gondolta.

– Hat évig nálad nélkül! – sirdogált az asszony. – És hat évig folyton arra gondolnom, hogy te a börtönben vagy!

– Ej, ez a börtön nem lesz olyan rettenetes, mint képzeled. Csak hogy éppen nem járhatok szabadon. De itt, a várban, kedvemre sétálgathatok; a cellám pedig tágas, szép szoba. A derék Le Noir minden kedvezést megadott, ami megkönnyitheti a fogságomat. Olvashatok, irhatok; megkapom a könyveimet, levelezhetek barátaimmal… Sokat fogok irni, még többet tanulni; igyekszem tökéletességre vinni a latin, a görög és az angol nyelvben. És munkaközben olyan hamar elmulik a nap, hogy az ember észre se veszi. Időnkint látni foglak… Ha most találkozhattunk, találkozhatunk később is. Eljösz, talán minden hónapban és elhozod a gyermekünket… Hat év! Nem olyan nagy idő az! És a gondolataink mindennap együtt lesznek néhány óráig, amig levelet irunk egymásnak. Hat év! Hamar elmulik az! Sokat fogsz foglalkozni a gyermekünkkel s hamar elröppen a nap. Amikor nem láthatjuk egymást, szórakozni fogsz. Talán többet fogsz szórakozni, mint ma gondolod…

Már féltéssel gondolt Choiseul de Meusere.

A kisirt szemü asszony kitalálta ezt a gondolatot s végre elmosolyodott.