IV.

Mikor Moncontour lovag otthon megtudta, hogy a kis fia egy héttel ezelőtt meghalt, hirtelen az az érzése támadt, mintha valaki hátulról, orozva, egy iszonyu doronggal rácsapott volna a koponyájára.

Nem akarta megérteni, mi történt. Kábultan bámult az emberekre.

Hosszu idő telt bele, amig egészen magához tért.

Körülnézett. Ahányszor egy uj tárgyat pillantott meg, mintha mindannyiszor összefacsarták volna a szivét.

Itt élt a kis fia. Ezeket a tárgyakat látta. Egyikkel-másikkal játszott is; rajtuk van a kis keze érintése. Ott nevetgélt a napfényen. És csacsogott, kedves hangon, – amelyet ő nem hallott soha.

Egy egész élet mult el. Egy világ van oda. Itt valaki járt-kelt, futkosott, mosolygott, nevetgélt, pajkoskodott, lármázott, betüket vetett a papirosra, beszélgetett a vincennesi Torony lakójáról, csókra nyujtotta a száját… ez a valaki ő volt, testestül-lelkestül ő maga!… és ezt a valakit, – nem látta soha!

Azt mondta a kisirt szemü asszonynak:

– Nagyot vétettem ellened, de nagyon megbűnhödtem.