III.

A lovag egészen őszintén beszélt; csak nem mondott el mindent.

Nem mondta el, hogy nagyon várja a grófnét.

De hiába várta.

Az ellenségei nem feledkeztek meg róla, hogy a boszujok még nem tökéletes. Három nap se mult el s Le Noir már megkapta az utasitást, hogy Moncontour lovag senkivel se beszélhet.

Erre már nem mondta a lovag, hogy:

– Sebaj!

De erős akaratu legény volt, akit a balszerencse nem egykönnyen vert le a lábáról.

Reménykedett benne, hogy ha a felesége nem tudja kikönyörögni, a grófné módját fogja ejteni, hogy visszavonják a tilalmat. Elég összeköttetése van hozzá.

De addig se adta át magát a szomoruságnak. Szórakozást keresett és talált a munkában.

Tanult, olvasott, irt; dolgozni kezdett egy uj könyvön, s amikor ezt befejezte, még egy másikon is. Mindennap hoszu leveleket irt; gyöngédeket a feleségének és szenvedélyes hanguakat a grófnénak. És boldogan olvasta a hozzá érkezett leveleket. Ugy a grófné, mint a felesége leveleit. Ezek mindannyian szenvedélyes hanguak voltak.

És eleinte csakugyan gyorsan multak a napjai. Akárhányszor annyira belefelejtkezett a munkába, hogy csak éjszaka hagyta abba, mintha sietnie kellene.

Néha nevetett magában:

– Az ostobák! Nem jutott eszükbe, hogy könyv és irószerszám is van a világon! Nem gondoltak rá, hogy aki levelezhet a szeretteivel, nincs egészen elzárva tőlük! És igy nem tudták megboszulni magukat, az ostobák!

Hanem annyi eszük mégis volt, hogy a tilalmat nem vonták vissza. Hasztalan könyörgött a feleség, hiába ravszkodott a szerető, nem segitett az előkelő rokonság pártfogása s kárbaveszett a jóbarátok minden erőfeszitése.

A grófnét nem engedték hozzá; a feleségét se láthatta többé és nem mutathatták meg neki a gyermekét.

Még az első esztendő se mult el, amikor egyszer felötlött neki, hogy a grófné ritkábban ir és már nem olyan lángoló hangon, mint előbb. Olyan lassu volt ez a változás, olyan nehezen észrevehető, hogy amikor ujra elolvasta a régibb leveleit, már ezekben is talált valami hüvösséget, ami előbb nem tünt föl neki. Az is csak most keltette föl a figyelmét, hogy a grófnénak mindig kitünő oka volt rá, ha valamelyik napról elmaradt a levele, de ezek a kitünő okok egy idő óta mind jobban szaporodtak.

Ez a fölfedezés majdnem fájdalmat okozott neki, mert gyanitotta s talán kitalálta a magyarázatot. Izgatott hangon irt a grófnénak ezekről a rossz sejtelmeiről; kedvese kissé ingerülten felelt s szemére vetette oktalan félténykedését; aztán egy kicsit összekaptak a leveleikben; éles megjegyzéseket tettek egymás türelmetlenségére, hálátlanságára, önzésére, szeretetlenségére; utóbb már gunyos elmésségekkel is boszantották egymást; majd, ismét elkomolyodva, kissé elérzékenyedve, egymást megsajnálva, megint más hurokat kezdtek pengetni és kibékültek; de a régi hangot soha se találták meg többé, a neheztelésükből valami továbbra is megmaradt, mind gyakrabban tüztek össze s mind kicsinyesebb okokból, a kibékülésben egyre kevesebb volt a lázas öröm, a szenvedély hangjai mind több helyet engedtek a barátság hangjainak, s ha néha-néha még a régi szólamokat használták, az iró is, az olvasó is érezte, hogy mindez kissé hamisan hangzik.

A lovag eleinte szinte szenvedett e miatt, de rossz érzését nagyon enyhitette a folytonos munka, a megszokott szórakozás, a magánosság csöndje, a béke, amelybe börtönében beleélte magát.

Utóbb már nem tudott neheztelni a grófnéra, mert észrevette, hogy ő maga is meghüvösödött.

Hat év fiatalembereknek nem nagy idő; de a negyedik évtől fogva egyre kevesebbet irtak egymásnak, s a hatodik évben Moncontour lovag csak igen ritkán gondolt a szép grófnéra.

Nagy változás ment benne végbe ez alatt a hat esztendő alatt.

A felesége pontosan irt és az ő leveleinek a hangja mindig egyforma maradt. Ez az egyformaság nagyon megnyugtatta a lovagot. Az első esztendőben még el-elkomorodott, ha eszébe jutott Choiseul de Meuse; de később már soha se gondolt rá, máson járt az esze.

A felesége leveleiben egyre több szó volt a gyermekükről. És ő is mind gyakraban gondolt a kis fiára. Megkapta az arcképét; mindennap olvasott róla, mit csinál, hogyan erősödik. Tudta, mit gügyögött először, mikor tanult járni, mivel szeret játszani, hova vitték, mit mondott. A hatodik esztendő elején már irni tanitották és az első betüit elküldték az apjának.

A hatodik esztendőben már nem volt egyéb gondolata, csak a kis fia – és hogy milyen lassan mulnak a napok.

Türelmetlenül számlálta előbb a heteket, aztán a napokat, végül az órákat.

Egy héttel a kiszabadulása előtt egyszerre csak elmaradtak a felesége levelei. Moncontour lovag azt hitte, hogy neki meg kell őrülnie, mert ez a hét soha se mulik el.