II.

– Az utcai szobában –

Elemér: Neked irás és sürgöny nem elég. Hát itt vagyok. Pedig nem végeztem el a dolgomat és este vissza kell utaznom. Megkimélhettél volna ettől a kellemetlenségtől, hogy az időveszteségről ne is beszéljek.

Bogdán: Maradtál volna ott.

Elemér: Te kényszeritettél rá, hogy hazajöjjek. A leveleimnek, ugy látszik, nem akartál hinni. Hát jól van, beszéljünk. Valahogyan meg kell értetnem veled, hogy az elhatározásom megmásithatatlan.

Bogdán: Ostobaság.

Elemér: Nem vitatkozom. Csak tudatom veled, hogy a Prokóp-ügyet vissza kell adnod. Még a jelenlétemben el fogod küldeni a levelet.

Bogdán: Nem magyaráznád meg, hogy miért?

Elemér: Mert ez az ügy piszkos.

Bogdán: Szeretném tudni, hogy miért volna piszkos? Ha az ügyvéd csak olyan dolgokat vállalhatna el, amelyeknek az igazsága kétségtelen, akkor egyáltalán nem volna szükség ügyvédekre. És biztosítalak róla, hogy azért, mert ezt az ügyet elvállaltam, sohase fogunk az ügyvédi kamara elé kerülni.

Elemér: Én nemcsak azokat a dolgokat kerülöm, amelyekért az ügyvédi kamara elitéli az embert. Számtalanszor mondtam már, hogy nem akarok tudni semmiféle olyan ügyről, amely nekem nem tetszik. Tudom, hogy te nem vagy válogatós; de én válogatós vagyok.

Bogdán: Ha én mindig olyan válogatós lettem volna, amilyen te vagy, akkor most ujságot árulnál az utcán.

Elemér: Meglehet. De mert nem árulok ujságot az utcán, hanem ügyvéd vagyok és uriember, nem türök el semmi olyat, amihez kifogás fér. És ha te annak idején egy cseppet se voltál válogatós, egy okkal több, hogy én most mindenkinél válogatósabb legyek.

Bogdán: Csakhogy én végre is fellázadok. Évek óta mindig engedtem a szeszélyeidnek, s minél többet engedtem, csak egyre jobban erőszakoskodol rajtam. És mi ennek a következése? Az, hogy amióta a társam vagy, amióta ketten dolgozunk, az iroda félannyit se jövedelmez, mint abban az időben, amikor egyedül dolgoztam. Mondhatom, a te ügyvédkedésednek a haszna jóval kevesebb a semminél, ami különben természetes, mert hiszen te úr vagy s nem ügyvéd. Te ezzel persze nem sokat törődöl; pedig ez éppen nem tréfa. Nézz bele egyszer a könyveinkbe és el fogsz rémülni. Az iroda jövedelmezősége a legutóbbi esztendőkben annyira megcsappant és évről-évre olyan rohamosan fogy, hogy ha tovább is igy haladunk, nemsokára le fog olvadni a semmire.

Elemér: Nem bánom. Inkább csukjuk be a boltot, de olyan jövedelem, amelynek a forrása piszkos, nem kell nekem. És ameddig a társad vagyok, nem engedem, hogy visszatérj a régi keresetmódhoz.

Bogdán: Szóval, azzal az elhatározással jöttél haza, hogy megint terrorizálni fogsz. Hogy az utolsó esetben öngyilkossággal fenyegetőzöl… mert hiszen tartalékos huszártiszt vagy és nem tudnád elviselni, ha le kellene mondanod a tiszti rangodról. És más efféle. Ismerem már ezt a nótát. Elég gyakran hallottam. De most az egyszer nem fogsz terrorizálni. Nem fogok többet beugrani. Egészen nyugodt vagyok. Több eszed van neked annál, hogysem beváltanád a fenyegetésedet. És ha véletlenül elmenne az eszed, még akkor se tehetnék magamnak szemrehányást. A javadat akarom… az elszegényedésedet akarom megakadályozni… és nem tehetek róla, ha hirtelen megőrülsz. Annyit kiáltoztál farkast, hogy már nem hiszek a farkasban, akkor se, ha egyszer csakugyan megjelennék…

Elemér: Nem ezzel az elhatározással jöttem. Hanem azzal, hogy kényszeriteni foglak a kivánságom teljesitésére. És ha hirtelen megőrülnél… ha oktalanul, érthetetlen makacsságból megmaradnál a rossz ötleted mellett, – akkor szakitok veled. Majd meglátjuk, hogy a klientélánk melyikünknek fog igazat adni. Mert, légy készen rá, nem fogom eltitkolni a szakitásunk okát. És pellengérre állitalak, ha erre kényszeritesz.

Bogdán: Ugyan?!… Pellengérre állitasz?… engem, az apádat?!… és te, akiért!… Ejha! Ezt csakugyan nem vártam!… Lám, lám, még engem is érhetnek meglepetések!… és aki sokáig él, mindig tanul valami ujat!… Ej, ej, erre csakugyan nem gondoltam!… És, tessék, milyen nyugodtan, milyen biztonsággal beszél!… Most már nem fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát… most már egyszerüen nekem szegezi a revolvert!… Ugy látszik, igazán képes volna rá, hogy feláldozza az apját, nem tudom miféle hiusága kedvéért!… Mondd, csakugyan meg tudnád tenni ezt, azok után, amiket érted tettem?!…

Elemér: Ne kényszerits rá. Tőled függ, hogy mi történik. Szedd össze az eszedet, ne makacskodjál és ne kényszerits bele engem abba, hogy ezzel a végső eszközzel legyek kénytelen megmenteni a hajómat.

Bogdán: De ha minden kötél szakad, mégis csak kész vagy beledobni az apádat a hullámokba, a megsemmisülésbe, mihelyt azt képzeled, hogy ezzel megmented a hajódat!… Pedig a hajódat nem én akarom felforditani, hanem te magad!… Persze, most már könnyen beszélsz velem. Azt hiszed, hogy az anyai örökséged – amelyet szintén nekem köszönhetsz – és az, amit tőlem kaptál, no meg az a kis hozomány, amelyet a feleséged hozott a házhoz… hogy mindez függetlenné tett… hogy most már bátran kirughatsz, mert többé nincs rám szükséged… De, szerencsétlen, gondold meg, lásd át, hogy amint régente mindent csak érted tettem, most is, ma is, nem magamért, hanem a te érdekedben, a te jóvoltodért cselekszem, ha nem is a kedved szerint, ha az akaratod ellenére is!… Nekem nem kell semmi; nekem sohase voltak igényeim; én mindig csak a családomnak kapartam; engem kielégít, amennyit egy napidijas is megkeres. Ti azonban pazarul költetek, mintha egy már elpusztíthatatlan nagy vagyon volna mögötted… mintha már felesleges volna szaporítanod a vagyonodat… mintha az iroda jövedelme bőven fedezné a kiadásaitokat… mintha ez az iroda ma is annyit hozna, mint amikor még egyedül dolgoztam… amikor még nem akadékoskodtál nekem mindenben… amikor még az előkelő körökbe való vágyakozásod, az igazán függetlenekkel való együttélésed, a nagyzoló életfelfogásod, szóval az uri tempóid nem akadályozták, hogy zavartalanul gyüjtsem a pénzt halomra. Nos, én nem tudom nézni, nem tudok belenyugodni abba a gondolatba, hogy hiába éltem, hiába dolgoztam a családomért ugy, mint egy igavonó barom… hogy hiába voltam rideg és lelketlen – ha ugy akarod – másokkal szemben, nem magamért, hanem csakis tiértetek… mert mindaz, amit összekapartam, szét fog hullani… mindaz, amit olyan vészverődéssel, kitartó munkával, folytonos izgalmak és folytonos lemondások árán nagynehezen felépitettem, szét fog mállani! Ki figyelmeztessen, ha nem én, hogy a romlásba rohansz?! Hogy már a vagyonodat eszed!… nem: falod!… hogy, ha ez még egy pár évig igy tart, az iroda jövedelme nem fogja fedezni az automobilod költségét!… hogy ha ki nem gyógyulsz vagy az egyik, vagy a másik mániádból, vagy a pazarló dühödből, vagy a táborszernagyi finnyásságodból, ugy tiz év mulva koldus vagy!…

Elemér: Az megtörténhetik, hogy tönkre jutok, ha elhagy a szerencsém, de a gondolkozásomat azért mégse fogod megváltoztatni… már nem változtathatod meg. Ugy akarok élni, ahogy magam képzelem az életet szépnek… a magam életfelfogása szerint, ha ez nagyzolás is. Nekem nincs okom rá, hogy ne legyek büszke, mint akár egy táborszernagy.

Bogdán: Köszönöm. Már nem tudom hányadszor dörgölöd az orromhoz, hogy én nem lehetek büszke Nem is vagyok az. Tudod, neked könnyü. De nekem ugyancsak viaskodnom kellett az élettel. Hát igaz, sokszor huztam hasznot olyan ügyekből is, amelyekkel foglalkozni nem éppen öröm… és semmi esetre se tiszta öröm… Hanem a vagyont nem adják ingyen. Megalkudtam az élettel és ennek a következéseibe belenyugszom… Hiába, nem lehetett nagyon finnyásnak és nagyon érzékenynek lennem!… De akárki a szememre lobbanthatja ezt, csak te nem. Mert érted történt.

Elemér: A beleegyezésem nélkül s a tudtomon kivül történt; nem vállalhatok érte felelősséget… sohase kérdeztél meg, helyesem-e azt a módot, amelylyel pénzt gyüjtesz nekünk… Azért a multaddal nem is vállalhatok közösséget.

Bogdán: Öt-hat éves korodban hiába kérdeztelek volna. És ha később, mondjuk: tizenöt-tizenhat éves korodban, amikor már megérett az eszed, véletlenül megtalállak kérdezni, azzal, hogy: ám válassz te magad az örök szegénység meg a jólét, a vagyon között, a vagyonszerzés minden kockázatával együtt: nem tudom, hogy mit feleltél volna.

Elemér: Azt, amit most.

Bogdán: Hagyd el. Erre csak azt felelem, hogy könnyü neked, most, amikor már szépen szárazon vagy, megtagadnod a multammal minden közösséget!… Egyelőre nem tudom, nem vagyok bizonyos benne, hogy ha nem én lettem volna a válaszuton, hanem te: melyik utat választottad volna?!… És azért a te saját külön, magasztos életfelfogásod nem gerjeszt bennem semmi tiszteletet. Te egypárszor azt vágtad az arcomba, hogy a te gondolkozásod: az erkölcsös életfelfogás. Mindenesetre azt hangoztatod. Nos, én mélyen tisztelem az erkölcsöt, és én se ismerek gyönyörübb dolgot, mint a tökéletes korrektséget. De könnyü szépen, a maga ideálja szerint élnie le a maga képzelte és tervezte szép életet annak, aki ezt a fényüzést már megengedheti magának. Aki még akkor se tökéletesen tiszta, akkor se korrekt, amikor minden módja megvan hozzá, hogy a legtisztábban éljen, az már csapnivaló ember. Az erkölcs!… Azon kezdem: nem is hiszem, hogy az erkölcs háborog benned. Szeretném tudni: micsoda erkölcstelenség volna abban, ha mi a Prokóp-ügyben eljárunk?

Elemér: Ezt nem kell magyarázni.

Bogdán: Nem is tudnád megmagyarázni. Azért, mert Prokóp nem kifogástalan ember?

Elemér: Mondd, hogy tizenhárompróbás gazember, akivel már a puszta érintkezés is gyanus. Nem értem, hogyan jutott eszedbe, hogyan tartottad lehetőnek: ilyen összeköttetésbe lépni vele!… A Prokóp ügyvédjének lenni már magában is megbélyegző dolog.

Bogdán: Mondjuk, hogy: gazember, akit a te előkelő köröd joggal gyülöl, utál és lenéz. Mi közöm nekem ehhez?! Mi köze ehhez az ügyvédnek?! Rám csak az tartozik, hogy magában az ügyben nincsen semmi felháboritó; többet mondok: ebben az ügyben nincsen semmi gyanus. De neked elég, hogy ez az ügy a Prokópé. És megmondjam, hogy miért tüzelsz annyira ebben a jelentéktelen dologban? Mert attól tartasz, hogy a társaságod megneheztel rád, ha megtudja, hogy az irodád elvállalta a gyülölt Prokóp egy olyan ügyét, amelyet bárki elvállalhat…

Elemér: Semmiesetre se közömbös rám nézve, hogy mit mondanak rólam az emberek. Nekem az nem mindegy, hogy egy olyan dolog miatt, amelyet többféleképpen lehet kommentálni, amelyet akárhányan rosszalhatnak s akárhányan meggyanusithatnak, megitélnek-e az emberek vagy nem itélnek meg. Kivált ha azoknak az itéletéről van szó, akikre a legtöbbet adok. És ez nemcsak óvatosság, hanem egyszersmind: köteles óvatosság. A kifogástalan embernek kötelessége – magamagával szemben első kötelessége – minden dologban ugy járni el, hogy a viselkedése még csak félreértésekre se adhasson alkalmat. A becsülethez a tiszta lelkiismeret nem elég. A becsületes embernek kötelessége a látszatra is ügyelni, annál aggodalmasabban, minél korrektebb ember. Ezzel is ugy vagyunk, mint a jól öltözködés kérdésével. A külsőt már csak azért sem szabad elhanyagolni, mert jogos az előitélet, hogy aki tart magára valamit, aki megbecsüli magát, az ápolja a saját személyét.

Bogdán: Mondom, hogy nem az erkölcs háborog benned, hanem a hiuság. Nem akarod megkockáztatni, hogy emiatt valamelyik nagyuri barátod görbén nézhessen rád vagy megszólhasson, mert csak a hiuságodnak akarsz élni, mert csak egy örömed és egy vágyad van: minél előkelőbb társaságban élni, minél többet szerepelni!… Az elhatározásodban csak az vezet, hogy a társaságod azt mondja rólad: „Ez a Bogdán Elemér igazi nagyur, egészen olyan, mint mi; gazdag, független, s ha ügyvéd is, olyan finnyás, hogy szóba se áll a Prokópokkal, akármennyi jövedelmet kinálnak is az irodájának, hanem kirugja őket… teheti, mert olyan nagy ur, mint mi…“

Elemér: Tegyük fel, hogy csak ez vezet.

Bogdán: Hát erre nekem az a megjegyzésem, hogy ez csakugyan igen nagyuri dolog, de ennek a nagyuri kedvtelésnek a vége olyan koldusszegénység lesz, amelyben aztán hiába futkározol a nagyuri barátaid után; azok ugyan többet rád se fognak nézni. És ez a nagyuraság nekem nem imponál, mert ezeket a nagyuri nyilatkozatokat nem a sokat emlegetett erkölcs diktálja, hanem csak a hiuság és a szerepelni vágyás.

Elemér: Ha kedvem van a szerepléshez: megvan hozzá minden jogosultságom.

Bogdán: Tudom; sok pénzemben van ez a jogosultság. Csakhogy a szerepelni vágyásod most ostobaságot diktál. Mert ostobaság: elhanyagolni minden komoly ügyedet és sorra lemondani minden hasznos ügyvédi munkáról. Mégis azt teszed. Egyik hasznothajtó ügyet a másik után utasitod vissza, mihelyt attól tartasz, hogy a felednek az orra nem fog tetszeni a barátaidnak. Pedig csupa rendes, közönséges ügyről van szó… tisztességes ügyvédi munkáról… és nagyon jól tudod, hogy helyetted, a te nevedben nem fogok csinálni semmi olyat, amit a kamara rosszalhatna. De hát mi lesz ebből? Az apró-cseprő, a sablonos ügyeidből a feleséged kalapjait se fogod kifizetni. Te persze abban reménykedel, hogy a függetlenséged, meg az összeköttetéseid révén majd csak kielőkelősködöd magadnak egyikét azoknak az előkelő és előkelően fizetett állásoknak, amelyeket a legválogatottabb előkelőek számára tartanak fenn. Nos, ebben csalódni fogsz. Ehhez te ügyetlen, léha és lágy akaratu vagy; te csak velem szemben vagy vitéz. Mikor kiderül, hogy nemcsak egy kis társaséletről van szó, hanem te is versengesz a zsiros koncért, előkelő barátaid félreteszik a kedélyességet és ugy fognak orrba boxolni, hogy arról koldulsz. Tiz év se telik belé, amig feléled a vagyonodnak az utolsó maradékát is: aztán künn leszel az utcán, és elmehetsz soffőrnek, mert egyébhez nem igen tudsz. Nekem hát hiába vágsz az ostobaságodhoz ilyen rettenetesen előkelő arcot; én jól ismerlek. És különösen hiába reszeled minduntalan az orrom alá az erkölcsöt, a kifogástalanságot, a korrektséget, a nagyuri becsületet, a gentlemanlikeness-t vagy nem tudom mit, mert én az erkölcsödben nem hiszek. Semmi kétségem afelől, hogy megtennél bármilyen hasznos és bármilyen piszkos dolgot, mihelyt bizonyos volnál benne, hogy senkise fogja megtudni.

Elemér: Gyanusitgathatsz, ha éppen akarod. Nem vitatkozom veled.

Bogdán: A te erkölcsöd! Hát erkölcs az, hogy igy bánsz az apáddal?! Folyton revolverrel dolgozol az apáddal szemben, aki ma is csak érted fárad! Erkölcs az, ha a fiu azzal fenyegeti az apját, hogy pellengérre állitja, hogy szándékosan kompromittálja, hogy kiszolgáltatja az igazságtalan közmegvetésnek, mihelyt az apa nem enged a fiu valamelyik szeszélyének, mihelyt az apa nem teljesiti a fiunak minden követelését?! Tesz ilyet egy fiu az apjával szemben, ha van benne erkölcsi érzés, egy szikrányi hálaérzet?! Nem, még akkor sem, ha az apa csakugyan rá is szolgált volna a közmegvetésre!… nem, még akkor sem, ha az apja csak addig volt igazi apa, amig életet adott neki! Erkölcs az, ha a fiu igy bánik el egy olyan apával, aki akármilyen rideg és keményszivü volt az egész világgal szemben, csak azért volt rideg és keményszivü, hogy minden szeretetét a családjának takaritsa meg?!… aki ha nem is válogatta meg valami nagyon finnyásan a pénzszerzés eszközeit, csak azért tette ezt, csak azért hanyagolta el a tisztaságot, csak azért volt a maga személyére nem kényes, megalkuvó, sok mindenre kész és ehhez képest alázatos, hogy minél többet tehessen a családjáért, hogy a családjával és különösen ezzel a fiuval szemben maga lehessen az önfeláldozás?!… És én elhiszem rólad, hogy képes volnál beváltani a fenyegetésedet! Te képes volnál szakitani velem abban a percben, mihelyt azt hiszed, hogy már nincsen szükséged rám!… te képes volnál kompromittálni, pellengérre állitani, megbélyegezni engem… apai gondosságomért, jótetteimért, önfeláldozásomért szigorubb itélkezéssel fizetni, mint a minőt érdemlek… te képes volnál örökre elrugni magadtól az apádat!… belerugni a gyalázatba és a nyomoruságba!… felrugni, agyonrugni!… És ugyan miért? Hogy ezzel megmentsd az életedet?!… Vagy legalább is azért, mert valami nagy érdeked kivánja igy?… Egy milliót kapsz azért, hogy igy bánsz el velem?!… Vagy talán egy nagy szerelem tesz ilyen dühöngővé, egy nagy szerelem, amelyet nem birsz leküzdeni?! egy leány, akitől el akartalak választani?!… az őrület a mentséged?!… Nem! Te józanon, minden indulat nélkül, hidegen rugod fel az apádat, csak azért, mert a hiuságod és a kényelemszereteted kivánja igy!… mert megszoktad az előkelő körödet, a szereplést, a társaságodat… mert ahhoz a kényelemhez, amelyet ez nyujt neked, minden áron ragaszkodol… mert türelmetlen vagy mindennel szemben, amiről azt hiszed, hogy kellemetlen pillanatokat szerezhet a hiuságodnak… mert neked csak az az élet, ha az előkelőid között szerepelhetsz… mert engem, akiben csak örökös veszedelmet látsz, hogy egyszer kompromittálhatlak a nagyuri barátaid előtt, a legelső alkalommal, amikor alkalmatlannak találsz, az előkelőség parkjának a kapuja előtt ugy kergetsz el magad mellől, ahogy egy ázott, sáros, piszkos, büdös juhászkutyát szokás: rugással!… És még te beszélsz erkölcsről?!

Elemér: Először is kérlek, ne kiabálj ugy! Mit gondolnak azok, odakünn?!… Nem rólam, hanem rólad.

Bogdán: Eh, azok már rég elmentek!… És ha itt maradtak volna is: bánom is én!…

Elemér: Másodszor, én nem beszéltem erkölcsről. Nem tehetek róla, ha rémeket látsz.

Bogdán: Meglehet, hogy az „erkölcs“ szót, most az egyszer én használtam először. De most is, mint mindig, elég világosan és elég gyakran példálódzol róla.

Elemér: Harmadszor, semmi értelme, hogy veszekedjünk. Maradj te is józan és beszéljünk nyugodtan. Miről van szó? Kétfélét akarunk és nekem ragaszkodnom kell az akaratomhoz. Kifejtettem, hogy miért. Ez rám nézve a társadalmi állás, a pozició, az egész jövőm kérdése. Ezzel szemben te makacskodol. Egy rád nézve jelentéktelen ügy miatt, nem tudom mennyi pénzért, olyan jövedelemért, amely még kétséges is, és semmi esetre se olyan nagy, hogy érdemes volna érte hajba kapnunk. El fogod ismerni, ha eddig megvoltunk Prokóp nélkül, ezentul is meglehetünk nélküle. Neked ez a kétséges jövedelem még kevesebbet számit, mint nekem, mert hiszen neked nem kell a pénz. Nekem se kell ez a pénz; elmondtam, miért nem. Alapos okokkal hozakodtam elő, s ha téged a keresetünk csökkenése nem tenne idegessé és félénkké… ha… meg kell mondanom… nem vált volna annyira véreddé, második természeteddé, hogy utána nyulj minden kinálkozó pénznek, elismernéd, hogy az én okaim sokkal többet nyomnak a latban, mint amennyit ez a kinálkozó pénz jelent. Belőlem a józan számitás beszél és te mivel felelsz az én kitünő okaimra?! Az érzelmek terére játszod át a vitát és azzal argumentálsz, hogy neked köszönhetem az egész életemet. De hát mi következik ebből? Az, hogy nekem veled szemben nem lehet akaratom?… és hogy majd ötven éves koromban is egyszerüen szót kell fogadnom neked, mint egy engedelmes, jó kis fiunak? Ugy-e nem? Hát ne lovagolj azon, hogy az apám vagy és ne érzelegj. Vagy, ha ragaszkodol ehhez az érvedhez, hát nem bánom, számoljunk le vele egyszer s mindenkorra. Ennek az örökös hivatkozásnak egyszer véget kell vetnem s ki kell jelentenem neked valamit; sajnálom, ha egy kissé nyersen történik. Nem vagyunk gyermekek; magam is kinőttem abból a korból, amikor az ember még babonás. Szóval ez az argumentumod nem hat rám és nem kelt fel bennem semmiféle hálaérzetet. Már nem élünk abban a világban, amikor az apa dicskoszorut fonhatott a feje köré azon a cimen, hogy ő életet ajándékozott. Legyünk egészen őszinték. Ha életet adtál nekem, ez nem azért történt, hogy jót tégy velem és hálára kötelezz, nem azért történt, hogy engem életre kelts; csak azért történt, mert a gyönyörüséget kerested, és pont.

Bogdán: Vannak apák, akik életet adnak és tovább állnak; még csak nevet sem hagynak hátra a gyermeküknek. Elhagyhattalak volna, kidobhattalak volna az utcára. Ha nem gondoskodom rólad, most talán az erdőben csavarognál, vagy elpusztultál volna még gyerekkorodban. Nemcsak az életet köszönheted nekem, hanem azt is, hogy ember lett belőled.

Elemér: Ez se azért történt, hogy szivességet tégy nekem, hanem mert neked igy esett jól. Jól esett, hogy gondoskodhatol rólam, hogy felnevelhetsz, hogy folytatom az életedet, hogy az ivadékod még elérheti azt, amit te már nem érhetsz el. Ez is csak önzés.

Bogdán: Meglehet, hogy ez is csak önzés, de mindenesetre különbözik annak az embernek az önzésétől, akinek a gyermekei ugy nőnek fel, mint a sóska. Vannak apák, akik pazarok, ha a saját élvezeteikről van szó és szükmarkuak a családjukkal szemben. Vannak, akik maguktól nem tagadnak meg semmit, de amikor a gyermekeiket kell ellátniok, beérik vele, hogy nagynehezen, ugy ahogy, kiizzadják a szegényes ellátásra, a tandijra meg a silány ruhára valót és egyebekben nem igen törődnek az egész pereputtyokkal. Ha véletlenül én is ilyen ember vagyok, akkor most nehéz munkát kellene végezned, az Isten tudja hol, és nem uraskodhatnál, nem parancsolgatnál nekem, hanem robotolnod kellene és engedelmeskedned keménylelkü idegeneknek. De én megvontam magamtól mindent, amit csak lehetett… lemondtam minden egyéb örömről, pedig nekem is lett volna érzékem a mulatozás iránt… nélkülöztem, rossz cipőben jártam… harcoltam az élettel, pedig egyedül küzködés nélkül is megélhettem volna… letettem arról, hogy megbecsüljenek s beletörődtem mindenféle megaláztatásba… kellemetlenkedtem, marakodtam, viaskodtam az emberekkel, pedig az egyedüllét önzésében nyugalmat is élvezhettem volna… embertelenségeket követtem el a gyengébbekkel szemben, könnyeket sajtoltam ki sok szemből, pedig, ha nem sokat törődöm veletek, meglehettem volna anélkül, hogy az izgalmak idegessé és álmatlanná tegyenek… piszkos dolgokban kotorásztam a pénzért, ha ugy akarod… és csak azért, hogy nektek mindenetek meglegyen, amit csak kivánhattok, hogy téged urrá nevelhesselek fel. Attól fogva, hogy élsz, az utolsó mancsettagombodig mindenedet, amid csak van, nekem köszönheted, mert te magad a pénzt még ma se keresed, csak költöd.

Elemér: Legyen. Mindent neked köszönök; rendben van. Szerencse volt rám nézve, hogy nem hanyagoltad el a családodat, hanem gondoskodtál rólunk; elismerem az érdemeidet. Elismerem, ha akarod, azt is, hogy nem önzésből tetted, amit tettél, hanem családias érzésből, mert jó apa voltál. De akárhogyan történt, hogy ma az vagyok, aki vagyok… akárminek köszönhetem a mai kedvező helyzetemet: ragaszkodom ahhoz a pozicióhoz, amelyet ma elfoglalok; nem szándékozom lemondani róla, csak azért, hogy a kivánságod teljesedjék; és hogy megtarthassam a poziciómat, minden konokságod ellenére is érvényesitenem kell az akaratomat. És érvényesiteni is fogom, bármi áron. Minek köszönhetem, mellékes, annyi bizonyos, hogy én ma kifogástalan uri ember vagyok és az is akarok maradni. Ezzel pedig nem fér össze a te kivánságod; tehát befejeztem a vitát.

Bogdán: Még ezt a büszkeséget is nekem köszönheted. Én adtam meg neked a vagyonommal a módot, hogy ilyen független, hogy ilyen nagy gentleman lehess. A becsületedet is én szereztem meg neked, amikor keserves, piszkos, kinos munkával vagyont kapartam össze, hogy a jólétben, a kényelemben ne szorulj rá arra, amire én rászorultam. Becsületet szereztem neked az én becsületem kárával, a lelkiismeretem feláldozásával, a magam reputációjának az árán, – hogy ezt végül te vágd az arcomba!… És annak a becsületnek a cimén, amelyet én szereztem neked, követeled, hogy meghajoljak az akaratod előtt!

Elemér: Eh, végezzük be! (Megnézi az óráját.) Öt percig még várok. Ha öt perc mulva se vagy hajlandó megirni Prokópnak a levelet, a többit tulajdonitsd magadnak.

(Egy perc szünet.)

Bogdán: És csakugyan meg tudnád tenni?

Elemér: Elég időm volt megfontolni a dolgot, amig Drezdából ide jöttem.

Bogdán: És te beszélsz erkölcsről, te?!… Mennyivel rosszabb vagy nálam!… Milyen lelketlen vagy! Én se voltam kiméletes az idegenekkel szemben… De a családomat szerettem… annál jobban szerettem!… Én se ismertem az érzelgést, de megvan az a mentségem, hogy mindent tiértetek tettem és legalább veletek szemben nem voltam önző, hanem jó, odaadó és önfeláldozó. Te, te csupa önzés vagy!… Puszta, meztelen önzés!… Olyan vagy, mint az állat!… Disznó vagy!…

Elemér: Csak szavald ki magad!

(Még egy perc szünet.)

Bogdán: Erősebb vagy nálam. Fiatal. Egy uj világból való, amely semmivel se törődik, csak magamagával… amely keresztülgázol azokon, akiknek a nehezen szerzett javait ajándékul kapta.

Elemér: Megirod végre?

Bogdán: Öreg vagyok már, gyengébb, semhogy kedvem lehetne háboruba ereszkedni a legfélelmetesebb ellenségemmel: a fiammal. A háboru vége az volna, hogy: miután tönkre mentél, eljönnél hozzám és elkunyorálnád, amim még maradt.

Elemér: Megirod a levelet, vagy nem irod meg?

Bogdán: Diktáld.