I.

Második Rodomont csak ötvenhét éves korában juthatott ősei trónjára, mert atyját igen hosszu élettel áldotta meg a gondviselés, s az agg király sehogy se volt rábirható, hogy fia javára lemondjon a trónról. Minél öregebb lett, annál jobban szeretett katonásdit játszani és nem lehetett megértetni vele, hogy már csak egy módon használhatna népének, ha tudniillik az elevenek vezényelgetésétől visszatérne az ólomkatonákhoz.

Rodomont tehát attól fogva, hogy nagykoruvá lett, harminchárom esztendőn át nem csinálhatott egyebet, csak várta, egyre várta azt a nagy napot, amely majdan a legmagasztosabb emberi feladattal fogja megterhelni. Minden más feladatának még a nagykorusága előtt eleget tett. Husz éves korában feleségül vette a nem éppen szép, de minden erénynyel tündöklő Apollónia hercegnőt, s olyan buzgón látott hozzá annak a kötelességnek a teljesitéséhez, amelylyel népének tartozott, hogy még nem volt huszonnégy esztendős, amikor a hitvese már a harmadik fiugyermekkel ajándékozta meg. De miután igy kellőképpen gondoskodott róla, hogy a fajtája fennmaradjon, örökre megelégelte a családi életet s elutazott világot, embereket látni.

Meddőnek nem mondható, de kissé rövid családi életéről Rodomont minden tartózkodás nélkül szokott nyilatkozni:

– Aminek meg kell lennie, azon én hamarosan szeretek tulesni… Ha az ember lerázott a nyakáról minden kötelességet, derültebb lélekkel járhat az élvezetek után… Az ember nem a maga kedvéért házasodik meg, hanem a gyermekekért; az ember a maga kedvéért nem házasodik meg… – ezeket a szavait idézgették.

Bizalmasabb körben többet is mondott:

– Az idegen országokban sok szépet ismertem meg, de a legszebbnek mindenütt a legényéletet találtam… Az illendőség megköveteli, hogy olykor haza nézzek, megmutassam magamat népemnek, üdvözöljem az öreg fajankót, barackot nyomjak a gyerekek fejére, s karácsonykor vagy ujévkor elmondjam a feleségemnek, mennyire tisztelem őt és mennyire meg tudom érteni a szomoruságát… Husz éves korában az ember minden asszonyt szépnek talál s ha a feleségünk jobb, mint szép, az ember hunyja be a szemét; de én már nem vagyok husz éves s végre-valahára ki akarom használni a fiatalságomat.

Ki is használta, nemcsak az első fiatalságát, hanem a másodikat is, és ötvenhét esztendős korában ugy találta, hogy még nem használta ki eléggé.

Amennyire az illendőség engedte, minden idejét idegen földön töltötte; néha nem is kérdezte, mit enged meg az illendőség… a miért népe kissé neheztelt rá.

És harminchárom esztendőn át, attól fogva, hogy először indult utnak vig vakációra, egészen trónralépte napjáig, csak a nőknek és a kockajátéknak élt.

A kockajátékért képes volt elhagyni még a legszebb asszonyok társaságát is; s a kockajátékban nem nyerhetett annyit, hogy minden pénzét rá ne költötte volna a szép asszonyokra.

Otthon ezért kissé léhának tartották.

De a természetben semmi se vész el. Nem veszett el ez a harminchárom esztendő sem. Rodomont trónörökös az idegen országokban folytonos szerelmeskedés és kockajáték közepett, nem közönséges életbölcseséget szerzett.

Ezt még azoknak is észre kellett venniök, akik a legjobban tartottak uralkodásától.

Attól a perctől kezdve, hogy hirt kapott az agg király haláláról, régi cimboráit, akikkel sok éven át együtt tivornyázott, meg sem ismerte többé.

Nem ezek csalódtak benne a legkeservesebben. Hanem azok, akik azt remélték, hogy mialatt a király tovább is az idegenben mulat és éli a világát, helyette majd ők fognak uralkodni.

Mikor az agg király, kezében egy játékkardot szorongatva, utolsót lélekzett s követek rohantak el, hogy haza hivják a trónörököst, aki tudtán kivül, automatice királylyá változott át: az ország nagyjai az képzelték, hogy nemsokára egy vidám uriember fog megérkezni, aki, alig hogy megkoronáztatta magát, siet megszabadulni az uralkodás gondjaitól, rábizza a kormányzást a hivatott jelesekre s aztán megint tovább áll, hogy ezentul még több pénzt költsön az idegen szépségekre.

Hanem a hajóról az uj király alakjában olyan ember szállott ki, akit eddig még senki se ismert. Az az örömhir, hogy az apja meghalt, Rodomontot egyszerre megkomolyitotta.

Ünnepies volt, mint egy temetésrendező és méltósággal teli, mint egy tragikus szinész.

Az üdvözlő beszédekre még csak egy kegyes fejbiccentéssel se válaszolt, s hű, öreg miniszterét, akit ócska butorként örökölt az egész országgal egyetemben, azzal lepte meg, mikor ez egy csomó aláirni valót helyezett eléje:

– Előbb majd átnézem az aktákat és csak aztán fogok intézkedni. Nem azért vártam ilyen sokáig, hogy árnyékkirály legyek.

És miután átnézte az aktákat, még zordabb arcot öltött.

– Ugy látom, – szólt, – hogy az országban nagy a rendetlenség. Az oligarchia módfelett elhatalmasodott és a nép, az istenadta nép, már nem bir el több terhet. Nos hát én nem fogom eltűrni, hogy az oligarchia tovább is kizsákmányolja népet. A nép érdekében semmiféle szigoru intézkedéstől nem fogok visszariadni. Népemnek atyja és első pártfogója vagyok. Azért meg fogom nyirbálni az oligarchák kiváltságait és a nagybirtokokra nagy adót vetek ki. Minél nagyobb a birtok, annál nagyobbat.

A hű öreg miniszter azonnal a helyzet magaslatára emelkedett és igy válaszolt:

– Nagyon bölcsen, Sire. Az uj törvény annál hasznosabb lesz, mert a kincstár kezdett kiapadni. És ha már az összeroskadó népen ugy se tudunk segiteni, legalább mentsük meg a kincstárt.

Hanem az uj törvény egy cseppet se tetszett az ország nagyjainak.

– A népet meg kell szabaditanunk ettől a zsarnoktól – mondogatták. – A nép érdekében semmiféle erőszakos lépéstől nem szabad visszariadnunk.

Addig suttogták, mormolták és rebesgették ezt, mig végre egyiküknek, a fiatal Raimondi grófnak az jutott eszébe, hogy:

– A nép érdekében végre cselekedni kell!

Ennek a hangosan kimondott szónak az lett a következése, hogy az ország nagyjai, szám szerint tizenhatan, összeesküdtek Rodomont király ellen. Elhatározták, hogy megfosztják trónjától, börtönre vetik s visszahelyezvén jogaiba a száműzött dinasztiát, ennek utolsó férfiivadékát, Godolfin herceget, hivják meg a trónra.

Godolfin herceg a messzeségből nemcsak hogy élénken helyeselte ezt a tervet, hanem irással is biztosította az összeesküvőket, hogy kiváltságaikat tiszteletben fogja tartani és soha se felejti el, kik azok az érdemes férfiak, akik a legtöbbet tették a nép érdekében.

De az összesküvést fölfedezték.

Rodomont király éktelen haragra gyult, mikor megtudta, hogy mit forraltak ellene a hütlen országnagyok.

– Hát van szivük ezeknek az embereknek? – panaszkodott miniszterének, őszinte felháborodással. – Olyan hosszu várakozás után még el sem helyezkedtem jól a trónon és már le akarnak taszitani róla?!…

– Ha jól sejtem, Sire – tudakozódott a miniszter – felséged helyesli véleményemet és szabad folyást enged az igazságszolgáltatásnak?!…

– Jól sejted – felelt a király. – Sajnálom őket, mert végre ők is emberek… de engem nem téveszt meg az, hogy az ő helyükben talán én is ugyanazt tettem volna, amit ők cselekedtek. Előttem ugyanis csak a nép érdeke lebeg, s azért inkább én nyakaztatom le őket, mint hogy ők üttessék le az én fejemet. Ne gondold, mintha nagyon ragaszkodnám a fejemehez, de erre a fejre szüksége van a népnek.

S a birák megtudván; hogy miképpen kell szólnia az igazságos ítéletnek, Raimondi grófot és tizenöt társát halálra ítélték.

– Az ítélet végrehajtásával nem kell sokáig késni – utasitotta a király hű miniszterét. – Ha bünösök is, egyszersmind szánnivalók s méltók a részvétre; nem volna helyes, ha sokáig elkinoznák őket. A szigoruság nem zárja ki az emberiességet. Aztán meg nem is volna célszerü, ha időt adnál nekik arra, hogy megszökhessenek; ami biztos, az biztos, és én a pénzt a zsebben, az asszonyt az ágyban, a halálraitéltet pedig a koporsóban szeretem.

– Csakis ott lesznek teljes biztonságban – vélte a hű miniszter. – Addig nem lehetnek egészen nyugodtak; pedig régibb hü szolgálataikkal, ha egyebet nem is, a nyugalmat bizonyára kiérdemelték.

– Szóval, mához egy hétre, vagyis János fejvételének szent ünnepén, reggeli hét órakor hadd szabaduljak meg ettől a kinos izgalomtól – rendelkezett a király. – Tudod, amig élnek, folyton szánnom kell őket… egyébre nem is tudok gondolni… s ha még sokáig tart, hogy egész nap csak érzékenykedem, ez könnyen megárthat az egészségemnek. János fejvételének ünnepét pedig azért ajánlom, mert a szent ember példája vigasztalni fogja őket, s azonkivül igy ünnepiesebb szinezete lesz a látványosságnak.

– Kell, hogy a nép ünnepnapokon ne csak okuljon, hanem szórakozzék is. A hasznost mindig jó összekötni a kellemessel – bölcselkedett a jeles államférfi.

– Ugy van, mindent a népért! – felelt a király.

Rodomont királyt a történelem „a tapasztalt“-nak, „a bölcs“-nek és „az előrelátó“-nak nevezi. De senki se tökéletes.