II.

János fejvételének szent ünnepe előtt két nappal, a Szent Remigről elnevezett vártorony udvarán, tizenhat lehorgasztott orru férfi sétálgatott szótlan: Raimondi gróf meg a többi összeesküvő. Egyiküknek se volt mondanivalója a másikhoz; mindannyian belemerültek egyazon gondolatba, egyazon mély tóba.

Egyszerre a várparancsnok lépett eléjök, régebben: jóbarátjuk, most: őreik feje.

– Jó hir, urak! – szólt. – Ő felsége, Rodomont király, legkegyelmesebben megengedte, hogy kivégzésetek előtt mindegyikőtök, aki feleséges ember, elbucsuzhassék a hitvesétől… és elrendelte, hogy azt a nőt, aki e célból nálam jelentkezik, bocsássam be férjéhez.

– A gazember! – pattogott Raimondi gróf. – Nem elég neki, hogy nyársra huzat bennünket; azt akarja, hogy fájjon az élettől megválnunk, hogy pacallá érzékenyedjünk, hogy az asszonysirás még keservesebbé tegye a nagy ugrást! A gazember!

– Készüljetek a bucsuzkodásra – folytatta a várparancsnok – s gondoljátok meg előre, hogy mit akartok még elmondani annak, akit özvegyen hagytok…

– Nekem ide ne jőjjön az az asszony! – kiáltott fel Raimondi gróf. – Nem akarom látni; nem akarok bucsuzni! Engem asszonyi könynyel nem fog meglágyitani urad! Káromkodva akarok a vérpadra menni!

Raimondi gróf mindvégig pattogott, dult-fult és sistergett, mint a rakéta.

– Nagyon félsz a bucsutól – gunyolódott a várparancsnok. – Attól tartasz, hogy ha még egyszer ölelheted a feleségedet, sirva fogod itt hagyni a földet. Értelek, cimbora. Mit is politizál az olyan ember, akinek kedves és szép felesége van?!… ahelyett, hogy folyton otthon ülne és soha el nem mozdulna a gyönyörü asszony rokolyája mellől!

– Éppen azért, pajtás! – felelt Raimondi gróf. – A politika nem egyéb, csak a még több pénz, a nagyon sok pénz kérdése. És az olyan szép asszonynak, mint az enyém, nem elég a kenyér; az ilyen asszonynak gyémánt kell! Nem sikerült az összeesküvésünk; jól van! Meghalok és pont. De nem akarom látni az asszonyt! Engem az a vén gazember az utolsó napomon nem fog meggyötörni!

– Mindjárt egészen máskép fogsz beszélni – bizonykodott a foglyok legfőbb őre – ha megtudod, hogy Imogén grófné már háromszor térpedelt le előttem, könyörögve, hogy bocsássam be hozzád! Eddig nem teljesithettem a kivánságát, mert a kötelességnek vaknak és süketnek kell lennie. De mihelyt megjött a parancsolat, hogy a király legkegyelmesebben megengedte a bucsuzkodást, rögtön követet küldtem a grófnéhoz. Holnap, alkonyatkor, itt lesz. Remélem, nem ment el végképpen az eszed, és teljesiteni fogod az asszonyod óhajtását. Ennyit megérdemel tőled!

– Hát legyen! – szólalt meg Raimondi, egy kis gondolkodás után. – Ha ő akarja, az más. De ne hidd, hogy látni fogod a megindulásomat! És ha minden arkangyal letérdepel előttem, akkor is káromkodva megyek a vérpadra!

– Nem fogok látni semmit – felelt a várparancsnok. – Magatokra lesztek a celládban és addig bucsuzkodhattok ameddig akarod. Mindig jóbarátod voltam; most is mindent megteszek érted, amit a kötelesség nem tilt; és jóbarátod maradok holnapután reggel hét óráig.