V.

Négy év multán Rodomont király, egy idegen ország vidám fővárosában, a hispániai követ házánál egy gyönyörü asszonyt pillantott meg, akit ott Rupertus grófnénak neveztek.

A király nem győzte meresztgetni a szemét.

– De hisz ez Imogén! Az én Imogénem! – álmélkodott magában.

Megtudta, hogy Rupertus gróf özvegy asszonyt vett el feleségül és ennek az özvegyasszonynak az első férje bizonyos Raimondi gróf volt, aki három évvel ezelőtt leesett a lóról és kitörte a nyakát.

– Nevetnem kell – szólt magában a király – ha meggondolom, hogy engem a történelem „az előrelátó“-nak fog nevezni!…

Nem szalaszthatta el a szerencsét, hogy néhány szót váltson a régi ismerőssel és meggyőződött róla, hogy Imogén szebb, mint valaha.

– Szép asszony, – szólt – bizonyára én is tévedtem, mert nagyon bölcs akartam lenni és ez a Raimondi, aki nemcsak hogy kisíklott a körmeim közül, de alaposan meg is tréfált, méltán kinevethetett. De a te tévedésed még nagyobb. Mert te mindent, még az életedet is kész voltál feláldozni ezért a Raimondiért. Ugyan mondd, érdemes volt-e annyira erőlködnöd, hogy megmenthesd az életét?!… és megkockáztatnod… de hiszen tudod! Ha szépen lefejeztetem Raimondit, egy évvel hamarább mentél volna férjhez Rupertus grófhoz… az ifju Rupertus grófhoz, hogyha nem csalódom?!…

– Akkor Raimondi volt az emberem, Sire.